Könyv

Bernard Chambaz: Nem én vagyok bin Laden!

  • - oil -
  • 2014. április 20.

Könyv

Hogyan lehet ma Magyarországon egy kisgyerekkel szeptember 11-éről beszélni? Milyen rezonanciákat kelt a New Yorkban élő, egyiptomi származású kisfiú, Nasszír története, akinek a feltámadó iszlámellenes indulatok miatt örökre megszakad a barátsága Johnnal? Átélhető, transzformálható sztorit várunk előítéletekről, elfogadásról, olyan témákról, amelyek az ajánlott 8 év feletti korosztályban mindennaposak. Csalódnunk kell.

A karcsú képeskönyv irtózatos mennyiségű kulturális ismeretet mozgat, és laza félmondatokban érint összetett témákat, melyek kifejtését a szülőre testálja. A szülő meg csak mondja, mondja, mígnem a sok magyarázat kisgömböcként falja fel a mesét. Ki a manó ez a szerencsétlen, öngyilkos pigmeus mindjárt a 2. oldalon, hogy van az, hogy Nasszír családja nem tartja a ramadánt, de hálaadáskor pulykát eszik, miért viszik át Johnt 9/11 után egy baptista magániskolába, mi a helyzet a lépfenés levelekkel meg a mérgezett halloweeni cukorkákkal és így tovább. Remekül sikerül megragadni az általános félelem légkörét, valamint azt, hogy az amerikai társadalom - legalábbis a francia író-történész szerző szerint - alapvetően képmutató, ostoba és kirekesztő; ám elmarad a dráma feldolgozása. A szorongás befészkeli magát a 8-10 éves szívekbe, amiképp a kis Nasszír sem szabadulhat a toronyból kiugró emberek képétől.

A könyv egy másik szálon a felnőtt olvasóhoz szól, ám e ponton menthetetlenül az USA-t bíráló propagandaeszközzé válik. A beillesztett fekete-fehér fotókat rövid szövegek kísérik 9/11 kontextusáról. Ezekből kiderül, hogy az 1991-es Öböl-háború, "bár gyorsnak és látványosnak szokták nevezni, valójában rendkívül megviselte az iraki népet", a második iraki háborúval pedig Bush "a kőolajcégeknek és a háborúban érdekelt nagyvállalatoknak akart kedvezni". A politikai agitáció azonban nem mentség arra, hogy Chambaz nem tud mesét írni.

Holnap Kiadó, 2013, 35 oldal, 2300 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.