Nem sok olyan kortárs külföldi írót tudunk mondani, aki magyar olvasói generációk egész sorának jelentett elementáris fiatalkori élményt. És amikor azt mondjuk: nem sok, óvatosak vagyunk és mismásolunk, mert egészen tegnapig voltaképpen egyetlen ilyen ember volt. Ma pedig már senki sincs. Gabriel García Márquez meghalt, Mexikóvárosban, 87 évesen. Élete végén memóriája megromlott, már nem írt. (Mindkettőt nehéz elképzelni pont róla.)

Otthon, 2014 márciusában

Fotó: MTI/EPA

És az a sztori megvan, amikor 1957. augusztus 20-án Kisújszálláson Kádár mellett feszített a díszpáholyban? És amikor a színpadon hullott a macondói eső? És a Márquez-múzeum Aracatacában? Ha a történeteivel emlékezünk rá, nagyot nem hibázhatunk. Kovácsy Tibor tíz évvel ezelőtt írt az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című memoárjáról.

A mondatok vadásza

Nagy író a vén Gabito, don Gabriel, vagy ahogy tetszik, Kolumbia Nobel-díjasa. Változatlanul mestere a szónak, ráadásul a világhír sem vette el az eszét, de még a kommunistáskodás sem. Nem kellemkedik fontoskodva, viszont ontja a történeteket hatalmas berúgásokról, otthonos kuplerájokról, irodalomőrült fantasztákról, rejtélyes jelenésekről, fatális egybeesésekről és képtelen kalamajkákról, mintha a huszadik század középső harmadának Kolumbiája egyetlen, hatalmasan kusza Macondo lett volna. A „tényleg, hogyan is lettem író?” kérdése izgatja legfőképpen, erre próbál végül is válaszolni olykor már-már szándékoltnak tűnő sikertelenséggel, ötszáz oldalon át. Megfoghatatlan dolog ez – sugallja –, csak a lelkesedés, az akarás az, ami biztos, a többi iránytalan kavargás meg párásan könnyed, karibi derű. Nem vetít vissza semmi sorsszerűt ennek a fejlődésfélének hol kalandos, hol végletesen aprólékos, nagyszerű barátok és pályatársak tucatjait felvonultató történetébe. Vagyis hogy épp a sors esetleges, átláthatatlan, mégis irracionális módon mindenen keresztültörtető voltát meséli körbe, ahogy a hónapok, az évek a valós időben elperegnek. És eközben elegánsan kikerüli a visszatekintő okoskodás rendszert sejtető, kínos csapdáját. Nem a meggondolás:

az érzület a fontos,

a hangulatok, a társas együttlétek intenzitása, meg persze a szavak, a találó megfogalmazások. „Egy hajnalon több órán át nem tudtunk aludni egy elárvult bárány szabályos időközökben felhangzó bégetésétől. Gustavo kétségbeesve mondta: – Olyan, mint egy világítótorony. Azóta sem felejtettem el, mert röptében kaptam el, mint a többi hasonló mondatot, amely a való életben hangzott el: készülő regényemhez vadásztam rájuk.”

A történet akkor kezdődik, amikor az író az atyai akarattal szembeszegülve félbehagyja jogi tanulmányait, és már tudja, mi akar lenni. Édesanyjával együtt ellátogat a szülőfalujába – emlékképek és hallomások felidézéséből kiindulva innentől többé-kevésbé lineáris módon halad a történet. Lineárisan, amúgy Márquez-módra. „A fák közül a leglombosabb és legbarátságosabb a gesztenyefa volt, a világ és az idő végső határán, és az ősidőkből való lombkoronája alatt az előző évszázad oly sok polgárháborújának feltehetően legalább két nyugdíjas tábornoka halt meg vizelés közben.” És tovább, a képtelenebbnél képtelenebb történetek. „Egyszer csak Nana görcsösen megvonaglott, és egy csirke nagyságú, színjátszó tollú madár szállt ki a lepedők közül. Az asszony egy mesteri mozdulattal elkapta a levegőben, és becsavarta egy erre a célra magával hozott fekete rongyba. Utasította a családot, hogy gyújtsunk máglyát a hátsó udvaron, és minden teketória nélkül a tűzbe vetette a madarat. De Nana nem gyógyult ki a bajából.” „Megtanultam értékelni a szaglást, amelynek megrendítően nosztalgikus felidéző ereje van. Az ízlelést, amit úgy kifinomítottam, hogy egyes italokban megéreztem az ablakízt,

száraz kenyerekben a ládaszagot,

egyes teákban a miseízt.” Ahogy a mottóban is áll: „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.”

Később, a gimnáziumi évektől kezdve a történetekről – mondhatni, szükségképpen – fokozatosan lekopnak az efféle, mesés-misztikus elemek, miközben lassan élesednek, gazdagodnak társadalmi körvonalaik. De – jóllehet tudnivaló, hogy García Márquez publicisztikai munkásságától nem idegen egyfajta leegyszerűsítő kommunista dogmatizmus – ezek a körvonalak egyáltalán nem rendeződnek vonalas társadalomképpé, még csak plebejus elkötelezettséggé sem. Minden külső történés, amit felidéz, az irodalmár és újságíró barátok szűk közösségéből kitekintve, innen érzékelve kap helyet az önéletrajzban. Ez a közösség az igazi otthon, az origo.

Nincsenek fegyelmezett, egyirányú indulatok, még a személyesen átélt drámai helyzetek esetében sem, mint az 1948. április 9-ei elnökgyilkosságot követő felkelés. Az erről szóló beszámoló – mert ez a megfelelő kifejezés – a jó tollú újságíró munkája, sűrű hangulatú riport. Nagyjából olyan, mint a novemberi Nagyvilágban közölt két írása, amelyek a forradalom leverése után, 1957 augusztusában Magyarországon tett látogatásának élményeiből születtek – egy-két pontatlansággal, de sokkal több apró, finom megfigyeléssel. (Egyébként ezek a írások sem a tényekre vak, dogmatikus moszkovita kommunistaként mutatják be, hiába tudjuk, hogy évtizedek óta csókosa Fidel Castrónak.)

Semmiképpen sem lehet állítani, hogy a szerző túlságosan aggályos módon szerkesztgette volna önéletrajzának első – és remélhetőleg betegsége ellenére sem utolsó – kötetét. A különféle lapoknál töltött újságírói hónapok, évek eseményeinek aprólékos részletei (milyen szerkesztők hogyan értékelték egy-egy riportját, pontosabban meg nem jelölt témájú rövidebb-hosszabb cikkét) nem különösebben érdekfeszítőek. Ezeket az oldalakat egyrészt a derűsen és színesen pontos stílus, másrészt egy-egy apró észrevétel, sztori viszi el. Néha úgy tűnik, mintha a „mindent, mindent felidézni, rögzíteni” türelmetlensége, konoksága – és persze lendületes öröme – kerekedne felül, ezért aztán bőséges teret kapnak a távolból nézve mérsékelt jelentőségűnek mutatkozó egykori kolumbiai események, amelyek legfontosabb mozzanata, hogy ő számolt be – vagy éppen valamilyen okból nem számolt be – róluk.