Bikini, vér, irány

Tóth Krisztina: Vonalkód

  • Csáki Judit
  • 2006. június 8.

Könyv

Amikor egy igen hideg és barátságtalan estén, egy elmaradt színházi előadás helyett, mintegy dacból és bosszúságból, hogy a véletlen és a valóság karöltve már megint egyszer összezilálta az én nehezen összeszerkesztett, bonyolult logisztikai műveleteket igénylő havi színházi menetrendemet, és felborulni látszik minden, növekszik és görög a hólabda, ami nyilván agyon fog engem nyomni lavinakorában, akkor eldöntöttem, hogy ma este nem dolgozom, hanem megnézem a "csajokat" a Sufniban.

Kedvelem mindet, Pelsőczy Rékát, Rezes Juditot, Bertalan Ágnest, és Tóth Krisztinát is - árnyékukban Keresztes Tamás is jöhet -, tehát pozitív elfogultsággal és evidens szórakozni vágyással az utolsó pillanatban bekuncsorogtam magam a nézőtérre, észre ne vegyenek, még azt hinnék, dolgozom, pedig szórakozom, kikapcs. Ez volt a Bikinivonal, istenien elvoltunk, röhögtünk és sírtunk, mi,

nők egymás közt,

ez jólesett akkor, kicsi szomorúság, sok önirónia - és most itt olvasom, Tóth Krisztina könyvheti novelláskötetében, a Vonalkódban: ez is egy vonal, ez is egy novella, nem ugyanaz persze, de mégis onnan ismerős.

És ismerős Tóth Krisztina korábbi köteteiből is, pedig azok verseskötetek voltak, de történetes versek; érzések, hangulatok, mozdulatok, helyek, emlékek, kérdések történetei. A Porhót meg utána a Síró ponyvát pláne úgy lehetett olvasni, mint egy novelláskötetet, majdnem-regényt, egymás után lapozva, elejétől a végéig.

A Vonalkód olyan, mint egy nyaklánc - szemeit a szerző csiszolgatta ügyes gyereklány korában? -, csupa vonal: életvonal, törésvonal, vérvonal, útvonal, határvonal, irányvonal; de ezek csak a novellák alcímei, megannyi alibi arra, hogy az írásoknak helyük van itt, egymás mellett, egy kötetben, egyetlen hosszú vonalon. A vonalnak amúgy nem kell bedőlni.

Azért is ismerős, mert az írások többnyire a gyerekkort idézik - nem tudom, nem is fontos, hogy a szerző gyerekkorát-e, mert persze az övét, de gyerekkora mindenkinek volt vagy van -, a tág, bőséges, nagyjából a halálig tartó gyerekkort. Halállal kezdődik és halállal végződik, közbül is halnak, de születnek is jó néhányan. Van ebben, mármint a halálközeliségben valami intenzív borongás, nem melankólia, inkább egy száraz leszögezésféleség: kimondom, nem fáj. Vagy nem annyira.

Nem hiszem, hogy különösebb elemeznivalót kínálna a műfajváltás - hogy ugyanis eddig versek, most meg a próza. Ugyanaz a nyelv, a szárazpontos; minimalistának nevezném, ha nem lenne mégis mintegy túlságosan gazdag, a pisla például nem fér bele egy Carver-novellába, mondjuk. Analitikus inkább; a megfigyelő - mert a mesélő itt megfigyelő, noha legtöbbször önmagát figyeli meg - a legszigorúbb szó föllelésére törekszik, leginkább sikerrel. Nem halmoz, nem fokoz, nem bujásít - ellenkezőleg: lefelé ír, lefelé intonál erősen.

Ezért aztán igazi banalitások telnek ki lényeggel; egy lakótelepi ház leírhatatlannak tűnő zajerdeje, ezen keresztül egy egész világ, mondhatnánk, tovatűnt, de hát nagyon is itt van még, a szabványlakások diktálta szabványéletek. De Tóth Kriszta novelláiban mégis az élet látszik, hallatszik, szaglik és tapintódik, nem a panelmelankólia, hanem a minden, események, legendák. Egy rémes gyerekkori táborozás, amely, hál' isten, kórházban végződik, de csak azután, hogy megképződött belőle az - úgy képzelem, kocka alakú, éles vonalakkal határolt - szorongás, a drill, az értelmetlen szabályhalmaz keltette kiszolgáltatottság, amely attól kezdve, hogy megképződik, bármikor működésbe lép, akár felnőttkorban, egy japán repülőtéren, üveg-falú cellában, enjoy your stay...

És itt van Párizs, furcsa oldalnézetből, valami alig elviselhető albérletben, ahol mégis teret könyököl magának az élet, egy

brutális szomszéd

képében például - de messze bírnak tűnni ilyenkor a jólfésült hazai szerelmek...! Hogy egy ilyen - mondom: banális - létállapotban, mindenképpen átmeneti magányban, hiszen minden átmeneti, hogyan bír mégis benne lenni az összetéveszthetetlen Párizs, ez Tóth Kriszta mégiscsak lírai természetű prózájának egyik nagy eredménye és erénye. Hogy ugyanis érzéki az egész, az összes, mindahány érzék felől van megírva. Sajt és vécé, szagforrások, ajtócsapódás, kiabálás, zajforrások.

Tizenöt történet, úgy képzelem, egyetlen építménnyé áll össze; együtt lakik benne kecske és kutya, meg persze macskák, békák, rovarok - hogy itt mennyi az állat! -, emberek, volt és van-ismerősök, szerelmek, emlékek. És szétszálazhatnám, persze, az úgynevezett kulturális örökséget is, hogy mitől, illetve kitől ez vagy az a hatás; hogy ő ismeri föl, vagy én, az olvasó előbb egyik vagy másik ízt. De amikor valakinek mesélvén a Vonalkód című kötetről szentül megesküdtem, hogy a műszempillás történeten nevettem a legnagyobbat, majd kiderült, hogy az nem is innen, hanem egy évekkel ezelőtti Litera-naplóból való, akkor nincs más hátra, mint leírni: Tóth Krisztina novelláskötetéből Tóth Krisztina ismerős, aki, mint Bovaryné, én vagyok persze.

 

Magvető, 2006, 184 oldal, 1990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.