Közléseit levéltári dokumentumokkal támasztja alá, elsősorban a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött anyagaival. Utóbbiban sok ezer oldalt olvasott át. 2001-ben a Történeti Hivatal, majd új nevén az ÁBTL kutatója lett, azóta foglalkozik könyve témájával, a második világháború után létesült és 1953-ig működő internálótáborok, elsősorban a leghírhedtebb, a recski tábor történetével.
Éppen ez a kutatói alaposság teszi szembeszökővé azt, ami hiányzik, akár a főszövegből, akár a könyvészeti hivatkozásokból. Az 1947. augusztusi választás, amely a közvetlen előzménye volt a totális kommunista hatalomátvételnek, nyilvánvalóan hozzátartozik az internálótáborok krónikájához. A szerző leírja a közismert tényeket: a kormánykoalíció négy pártja – részben a kommunista választási csalás segítségével – együttesen a szavazatok 60,9 százalékát szerezte meg. Egy dolog hiányzik a történetből. Az tudniillik, hogy Barankovics István Demokrata Néppártja a választáson 62 mandátumot szerzett, s ezzel az Országgyűlés második legnagyobb frakciója, legerősebb ellenzéki pártja lett. Bank Barbara leírja, hogy Mindszenty 1945-ben több internálótábort felkeresett, majd a miniszterelnöknek, illetve a belügyminiszternek címzett levélben tette szóvá az internáltak „nem emberhez méltó helyzetét”. Ezeknek a látogatásoknak Nagy Imre vetett véget, aki rövid belügyminisztersége első napjaiban, 1945 novemberében elrendelte, hogy látogatók csak belügyminiszteri engedéllyel kereshetik fel a táborokat. Azt ellenben nem írja meg, hogy pártja vezetőjeként Barankovics István 1947. október 7-én elmondott parlamenti beszédében tiltakozott az internálás gyakorlatának fenntartása ellen. „Elismerjük – mondta –, hogy az internálási jogot a forradalmi állapot vagy valaminő más okú rendhagyó állapot átmenetileg igazolhatja, azonban a rendkívüli hatalomnak ilyen instrumentumai semmiképp sem egyeztethetők össze egy olyan megszilárdult jogrenddel, amely a szabadságelvű demokrácia alapján áll.” Barankovics neve egyszer sem fordul elő Bank Barbara könyvében. A magyarázat kézenfekvő: Barankovics keresztény-szociális felfogása távol állt Mindszenty feudális katolicizmusától. A prímás keresztény ellenfele nem kaphatott helyet a kommunista hatalomátvétel nemzeti ellenzőinek krónikájában.
*
De kimaradtak sokan mások is. A történész sűrűn idézi a talán legismertebb recski fogoly, Faludy György önéletrajzát, amely a középkori haláltánc-ábrázolások fogvacogtató humorával beszéli el az ÁVH fogságában töltött három évét. A Pokolbéli víg napjaim angol, német, francia és svéd nyelvű kiadása után 1987-ben jelent meg magyarul Budapesten, természetesen engedély nélkül, az AB és az ABC Független Kiadó, azaz Demszky Gábor és Nagy Jenő közös, szamizdat kiadásában. Csakhogy Bank Barbara nemzeti emlékezetében a demokratikus ellenzék sem létezik, így könyvében Demszky Gábor neve sem szerepel. Faludyt a történész az 1998-as Magyar Világ-kiadás alapján idézi. A Faludy-könyv példája nem kivétel. Bank Barbara a könyve 313. oldalán listába rendezi a Recskről 1989 után megjelent memoárokat. Sztáray Zoltán megrendítő emlékezése először Kaliforniában jelent meg 1981-ben a Recski Szövetség kiadásában. Ezt azonban már a következő évben követte az AB Független Kiadó budapesti szamizdat kiadása. A szamizdat néhány ezres hazai olvasótábora és a Szabad Európa Rádió milliós hallgatósága ebből a Demszky-féle kiadásból értesülhetett a Rákosi-rendszer gyilkos koncentrációs táboráról. A Püski-kiadás, amelyre Bank Barbara hivatkozik, jóval később, 1997-ben jelent meg. Hasonló a helyzet Nyeste Zoltán, illetve Erdey Sándor könyvével. Az előbbi 1982-ben jelent meg New Brunswickban, az utóbbi Münchenben 1984-ben. Magyarországon mindkettő Nagy Jenő xeroxszal sokszorosított kiadásában vált hozzáférhetővé. A Bank Barbara által hivatkozott Püski-kiadások 1989-ben, illetve 2001-ben jelentek meg. A történész, miközben feltárja a múlt egy darabját, egy másik darabját homályba burkolja.
A Fidesz álláspontja szerint – ezt Kövér László értékelése is alátámasztotta – Nagy Imre csupán jó börtönőr volt, szemben a rossz börtönőr Rákosival. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága számára Nagy Imre, aki haláláig kommunistának vallotta magát, nem lehet mártír és nemzeti hős. Ennek szellemében Bank Barbara megállapítja, hogy „az MDP új politikai irányvonala a szovjet vezetés kezdeményezésére, és a szovjet érdekek figyelembevételével Moszkvából indult ki”. Ha a történész véletlenül a XIV. századdal foglalkozna, bizonyára felismerné és megállapítaná, hogy az ország hódoltsági területén a szultán akarata érvényesült. Természetesen mindenki tudta, hogy Nagy Imre 1953. július 4-én a parlamentben nem mondhatott mást, mint amihez a moszkvai pártvezetés hozzájárult. Mégis az egész ország visszafojtott lélegzettel hallgatta, hogy az új miniszterelnök félreérthetetlenül bírálja Rákosit, bejelenti a törvényesség helyreállítását, a lehetőséget a téeszekből való kilépésre. Hogy ezeket a bejelentéseket, hiába hagyta őket jóvá Moszkva, milyen politikai harc követte, arról az olvasó Bank Barbara könyvéből is értesülhet. Hiszen az internálótáborok tényleges felszámolását az ÁVH még hónapokig elhúzta, Kistarcsán pedig bíróságot állítottak fel, amely börtönbüntetésre ítélte azokat az internáltakat, akiket az ÁVH semmiképpen sem akart szabadon bocsátani.
Az elvi alapú torzítások mellett a könyv tele van elemi szerkesztési hibákkal. Nem volt jó ötlet, hogy az életrajzi mutatót csoportokra bontva állították össze: külön vannak a recski internáltak, a recski ávósok és a többiek Kádártól Szálasiig. A főszövegben a név mellé tett csillag jelzi, hogy az illető szerepel az életrajzi mutatóban. A 230. oldalon ott a csillag Stern Mandel és Stern Pál, a 236. oldalon Györgyey F. Aladár és Létay István neve mellett, de az életrajzi mutatóból hiányzik a nevük. A 335. oldal szerint 1953. augusztus 21-én Jónás Pál tanácselnök vezetésével megkezdődött a szabadulásra váró internáltak ügyének tárgyalása. Holott Jónás Pál recski internált volt, 1956 után a magyar emigráció egyik vezető személyisége, a Budapesti Megyei Bíróság tanácsvezetőjét Jónás Bélának hívták. Alapi Gyula ügyész életrajzából kimaradt, hogy ő képviselte a vádat Mindszenty, Rajk, majd pedig Péter Gábor perében. Az olvasó joggal kérdezheti: akkor mi maradt benne az életrajzban?
Szépmíves Könyvek, 2017, 456 oldal, 4990 Ft
