Altat, lehúz, befed, akár már két villamosmegálló között is. Hogy kielégíthető-e ennyivel az ember irodalmi élmény iránti vágya, hogy elérhető-e az a bizonyos többlet azáltal, hogy megerősíteni látjuk hétköznapi tapasztalatainkat, azt olvasója dönti el. Egyről biztosan meggyőzött Tóth Krisztina Párducpompa című új tárcagyűjteménye: ez a fajta ráismeréssel vegyes „aha-élmény” számomra nem az, amit egy szépirodalmi könyvtől remélek.
De mitől is lenne meg mindez, ha voltaképpen nem történik más, mint hogy a szerző kétségtelen hozzáértéssel (bár némi esetlegességgel, és ami még rosszabb, nem éppen ideológiamentesen) összehordja a főváros – és annak meghosszabbításában Magyarország – jelenkori lakóinak valamennyi szemetét. Mire megyünk azzal, ha könyvben is viszontlátjuk azokat a frusztrációtól és a másik iránt érzett legkülönfélébb előítélettől, sőt gyűlölettől terhelt életeket, amelyekre mindenki ráismerhet a saját emlékeiből? Vajon képes a puszta felmutatásnál többre jutni a kötet?
Nincs könnyű dolga a szerzőnek, aki a saját maga által szűkre szabott tárcakeretet próbálja betölteni olyan tartalommal, ami valahogy túlmutat a hétköznapinak mondható – érzésem szerint olykor túlzottan is transzparensre, esetenként egyenesen bulvárosra, máshol meg sziruposra montírozott – szituáción. Nem látszik, hogy az egymásra rakott történeteknek volna mélyebb rétege azon az egyszerű belátáson túl, hogy a világunk valahol kifordult saját tengelyéből, hogy a nagyvárosi társadalmi berendezkedés inkább csak a vesztesek, a lecsúszottak számát gyarapítja, vagy legalábbis azokat teszi láthatóvá a már említett reflektálatlanul hőzöngőkön kívül. Meglehetősen kiszámítható irányokba fordul az elbeszélői (nemritkán jelzetten szerzői) tekintet: az idegenellenesség kellően up-to-date téma ahhoz, hogy ne kerüljön elő különféle megjelenési formáiban legalább négy-öt novella alapanyagaként. Hiába, nem lesz árnyaltabb a képünk a problémáról annál, hogy ez a jelenség körbeveszi, és garantáltan megmérgezi a benne élők mindennapjait, legyen szó gyűlölködőről vagy áldozatról. Akadnak azért szerencsére olyan novellák is, amelyek kevésbé a direkt állásfoglalásra, mint inkább az előítéletekre való okos rákérdezésre törekszenek, így sikeresen távol tartják magukat a kulturált európaiságot számonkérő, gyakorta bántóan ítélkező elbeszélői hangnemtől. A Hét táska cigány családja például az idegenséget, a társadalmon kívüliséget a fogyasztói lét kitüntetett helyén, annak mondhatni csúcsragadozói között viszi színre: a történetbeli csavar (a családfő a bevásárlóközpont egyik luxusboltjába tévedve hirtelen felindulásból megveszi a kirakatban lógó összes exkluzív táskát a család női tagjainak) ugyanis nemcsak mindannyiunk előtt ismerős plázakultúra elé tart tükröt, de a szöveg hatásmechanizmusa egyúttal az előítéletekről (beleértve az olvasóét) is kíméletlenül lerántja a leplet.
A Párducpompa tárcáinak egy másik része különösebben látványos rendezőelv nélkül válogat a bepillantásra váró életek, élethelyzetek között. Ezekre olykor jó rácsatlakozni, igaz, túl sok tere nincs a mélyebb megértésnek, az ember nem kezdi továbbgörgetni magában a látottakat: itt egy, a szülők előtt titkolózó meleg pár, ott egy demens néni a trolin, a következő percben pedig már egy bolond fiú téblábolását követhetjük nyomon. Az arcuk nagyjából addig marad meg, mint a metróban a mozgólépcsőn elhaladóké. Éppúgy igaz ez a feltűnően gyakran előkerülő fogyatékossággal élőkre: a látszólag utcán heverő témák keresettsége még ha nem is volna merőben kontraproduktív, a rendelkezésre álló néhány oldal egyszerűen kevés a helyzet árnyalt lélektani ábrázolásához. Arról nem beszélve, hogy a nézőpontot uraló ideologikusság ezekben az esetekben sincs jó hatással az olvasmányélményre. A szelekciós elv ugyanis magán hordozza a megrovó felülnézeti tekintetet azáltal, hogy sokszor pontosan azok a szerencsétlen sorsú, perifériára sodródott emberek kerülnek fókuszba, akiket a fővárosi közlekedő jó eséllyel megtanult már észre sem venni: az aluljáróban kartondobozokon túlélni igyekvő hajléktalant, a lomisokat, a köztereken bizsukat árusítgatókat. Ezek megfigyelésén túl azonban nem terjed a tekintet, amely így maga is kívülálló marad, hasonlóan a többi járókelőéhez, az idegen világ pedig megmarad az egzotikum, a sztori szintjén. Még azokban az esetekben is azt éreztem, hogy a történet a kötetbe rendezés ellenére is közelebb maradt a publicisztika műfajához, mint a hagyományos novellairodalomhoz, ahol a szüzsében amúgy megvolt egy nagyobb narratíva lehetősége. Ám túl rövid a táv, amelyen a Tetőterasz boldogtalan hőse a látszólag működőképes életének egyszer csak véget vet a szomszéd lakásban a tulajdonosok távollétében: a csattanó itt inkább a kifejtetlenséget leplezi el úgy, ahogy.
Vegyesek az érzéseim Tóth Krisztina új kötetével kapcsolatban. Jó szemelgetni belőle, akadnak kifejezett remeklések is (Verset állva), de egyben valahogy sok – paradox módon épp azért, mert ez szépirodalmi anyagnak kevés. Persze fontos, hogy a szerző olvasói egyben lássák a lapmegjelenéseket, bízva abban, hogy hátha lemaradtak egyik-másik tárcáról, de az ember mégis szívesen látna az irodalomban nagyobb kockázatvállalást. Hogy tényleg meglegyen az a bizonyos többlet.
Magvető, 2017, 208 oldal, 3299 Ft
