Könyv

Sztorizgatunk

Tóth Krisztina: Párducpompa

  • Herczeg Ákos
  • 2017. szeptember 30.

Könyv

Tárcakötetek korát éljük, ez már biztos. Önmagában ezzel persze semmi gond – gyorsan fogyasztható, s ha jól keverik a hozzávalókat, hatásos problémafelmutató műfajnak bizonyul.

Altat, lehúz, befed, akár már két villamosmegálló között is. Hogy kielégíthető-e ennyivel az ember irodalmi élmény iránti vágya, hogy elérhető-e az a bizonyos többlet azáltal, hogy megerősíteni látjuk hétköznapi tapasztalatainkat, azt olvasója dönti el. Egyről biztosan meggyőzött Tóth Krisztina Párduc­pompa című új tárcagyűjteménye: ez a fajta ráismeréssel vegyes „aha-élmény” számomra nem az, amit egy szépirodalmi könyvtől remélek.

De mitől is lenne meg mindez, ha voltaképpen nem történik más, mint hogy a szerző kétségtelen hozzáértéssel (bár némi esetlegességgel, és ami még rosszabb, nem éppen ideológiamentesen) összehordja a főváros – és annak meghosszabbításában Magyarország – jelenkori lakóinak valamennyi szemetét. Mire megyünk azzal, ha könyvben is viszontlátjuk azokat a frusztrációtól és a másik iránt érzett legkülönfélébb előítélettől, sőt gyűlölettől terhelt életeket, amelyekre mindenki ráismerhet a saját emlékeiből? Vajon képes a puszta felmutatásnál többre jutni a kötet?

Nincs könnyű dolga a szerzőnek, aki a saját maga által szűkre szabott tárcakeretet próbálja betölteni olyan tartalommal, ami valahogy túlmutat a hétköznapinak mondható – érzésem szerint olykor túlzottan is transzparensre, esetenként egyenesen bulvárosra, máshol meg sziruposra montírozott – szituáción. Nem látszik, hogy az egymásra rakott történeteknek volna mélyebb rétege azon az egyszerű belátáson túl, hogy a világunk valahol kifordult saját tengelyéből, hogy a nagyvárosi társadalmi berendezkedés inkább csak a vesztesek, a lecsúszottak számát gyarapítja, vagy legalábbis azokat teszi láthatóvá a már említett reflektálatlanul hőzöngőkön kívül. Meglehetősen kiszámítható irányokba fordul az elbeszélői (nemritkán jelzetten szerzői) tekintet: az idegenellenesség kellően up-to-date téma ahhoz, hogy ne kerüljön elő különféle megjelenési formáiban legalább négy-öt novella alapanyagaként. Hiába, nem lesz árnyaltabb a képünk a problémáról annál, hogy ez a jelenség körbeveszi, és garantáltan megmérgezi a benne élők mindennapjait, legyen szó gyűlölködőről vagy áldozatról. Akadnak azért szerencsére olyan novellák is, amelyek kevésbé a direkt állásfoglalásra, mint inkább az előítéletekre való okos rákérdezésre törekszenek, így sikeresen távol tartják magukat a kulturált európaiságot számonkérő, gyakorta bántóan ítélkező elbeszélői hangnemtől. A Hét táska cigány családja például az idegenséget, a társadalmon kívüliséget a fogyasztói lét kitüntetett helyén, annak mondhatni csúcsragadozói között viszi színre: a történetbeli csavar (a családfő a bevásárlóközpont egyik luxusboltjába tévedve hirtelen felindulásból megveszi a kirakatban lógó összes exkluzív táskát a család női tagjainak) ugyanis nemcsak mindannyiunk előtt ismerős plázakultúra elé tart tükröt, de a szöveg hatásmechanizmusa egyúttal az előítéletekről (beleértve az olvasóét) is kíméletlenül lerántja a leplet.

A Párducpompa tárcáinak egy másik része különösebben látványos rendezőelv nélkül válogat a bepillantásra váró életek, élethelyzetek között. Ezekre olykor jó rácsatlakozni, igaz, túl sok tere nincs a mélyebb megértésnek, az ember nem kezdi továbbgörgetni magában a látottakat: itt egy, a szülők előtt titkolózó meleg pár, ott egy demens néni a trolin, a következő percben pedig már egy bolond fiú téblábolását követhetjük nyomon. Az arcuk nagyjából addig marad meg, mint a metróban a mozgólépcsőn elhaladóké. Éppúgy igaz ez a feltűnően gyakran előkerülő fogyatékossággal élőkre: a látszólag utcán heverő témák keresettsége még ha nem is volna merőben kontraproduktív, a rendelkezésre álló néhány oldal egyszerűen kevés a helyzet árnyalt lélektani ábrázolásához. Arról nem beszélve, hogy a nézőpontot uraló ideologikusság ezekben az esetekben sincs jó hatással az olvasmányélményre. A szelekciós elv ugyanis magán hordozza a megrovó felülnézeti tekintetet azáltal, hogy sokszor pontosan azok a szerencsétlen sorsú, perifériára sodródott emberek kerülnek fókuszba, akiket a fővárosi közlekedő jó eséllyel megtanult már észre sem venni: az aluljáróban kartondobozokon túlélni igyekvő hajléktalant, a lomisokat, a köztereken bizsukat árusítgatókat. Ezek megfigyelésén túl azonban nem terjed a tekintet, amely így maga is kívülálló marad, hasonlóan a többi járókelőéhez, az idegen világ pedig megmarad az egzotikum, a sztori szintjén. Még azokban az esetekben is azt éreztem, hogy a történet a kötetbe rendezés ellenére is közelebb maradt a publicisztika műfajához, mint a hagyományos novellairo­dalomhoz, ahol a szüzsében amúgy megvolt egy nagyobb narratíva lehetősége. Ám túl rövid a táv, amelyen a Tetőterasz boldogtalan hőse a látszólag működőképes életé­nek egyszer csak véget vet a szomszéd lakásban a tulajdonosok távollétében: a csattanó itt inkább a kifejtetlenséget leplezi el úgy, ahogy.

Vegyesek az érzéseim Tóth Krisztina új kötetével kapcsolatban. Jó szemelgetni belőle, akadnak kifejezett remeklések is (Verset állva), de egyben valahogy sok – paradox módon épp azért, mert ez szépirodalmi anyagnak kevés. Persze fontos, hogy a szerző olvasói egyben lássák a lapmegjelenéseket, bízva abban, hogy hátha lemaradtak egyik-másik tárcáról, de az ember mégis szívesen látna az irodalomban nagyobb kockázatvállalást. Hogy tényleg meglegyen az a bizonyos többlet.

Magvető, 2017, 208 oldal, 3299 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Candide és az elveszett objektivitás

Politikai irányultságuktól függetlenül a legtöbb összeesküvés-elméletet hasonló intellektuális impulzusok mozgatják: valamilyen rejtett igazság felfedése (általában vélt vagy valós igazságtalanság eltörlése céljából), és a hatalom/elnyomás forrásának egy jól beazonosítható (és célba vehető) pontba tömörítése.

A bomlás virága

1990, Kijev, a Szovjetunió az utolsókat rúgja, egyesek már tudni vélik, mások elképzelni se, de a „kommunizmus” szót már senki ki nem ejti a száján – talán a hősnő kitüntetésekkel dekorált nagypapája szóba hozná („Elvtársak! Kedves barátaim!”), de senki nem figyel köszöntőjére.

Mi történik a föld alatt?

A Nemzeti Nagykönyvtár könyvkiadói részlegén szolgálatot teljesítő Becsey Gergely egy emberi füldarabot talált az egyik könyvszállító kocsi platóján, majd a szintén könyvtáros barátjával, Zoltánnal nyomozni kezdenek.

Közlemény

  • Narancs

Kedves Olvasóink,

lapunk idei utolsó száma a jövő héten jelenik meg, és csütörtök helyett már szerdán megvásárolható lesz a megszokott árushelyeken. 

Megint lebukott egy pap

Történetesen megint egy úgynevezett NER-pap (ez valami olyasmi kifejezés, mint a komcsi alatt a békepap volt, tulajdonképpen most is nyugodtan hívhatnánk őket békepapoknak, ugyan, mi változott).

99 éven át

Zielinski Szilárdot (1860–1924) a hazai vasbeton-építészet atyjaként őrzi az emlékezet, ám mielőtt ebbéli tevékenysége kibontakozhatott volna, nagyívű közlekedési koncepciót dolgozott ki.

Félúton

Érdekes interjút adott hétfő este az ATV Egyenes beszéd című műsorának Lázár János közlekedési és építésügyi miniszter.

Lukács György második halála

  • Kardos András

Fiatalkorában Georg Simmel, Emil Lask, Ernst Bloch, Max Weber és még sok más nagy filozófus mondotta, írta, gondolta, hogy Lukács György filozófiai zseni. Lukács hosszú életében bármely fordulata, üldözése, emigrációja határozta meg éppen a filozófus helyzetét, egy dolog biztos volt: marxizmus előtti fiatalkorában, éppen úgy, mint marxista fordulata után, a legnagyobb filozófusok közé tartozott.

Prés alatt

  • Fleck Zoltán

Az év elején kezdte meg működését az új összetételű Országos Bírói Tanács (OBT), amely a 2018 és 2024 közötti, Magyarországon szokatlanul karakán és a függetlenségért harcokat vállaló testületet váltotta fel.

Az embert látni

Kultúrát közvetíteni – ez volt a népművelő feladata. Miközben a kultúraközvetítés kifejezés és a népművelő szó egyaránt kérdéseket vet fel, egy olyan szakma tűnt el, illetve alakult át, amelynek hetvenes évekbeli virágkora máig hatással van az életünkre.

Tesztidőszak

Újabb hecckampányában a Mi Hazánk a kormányoldaltól már ismerős stílusban mossa össze a homoszexualitást a pedofíliával, az utóbbival vádolva az LMBTQ-közösség ismert szereplőit. Az ügyek kirobbantói furcsa módon a kormánymédiából ugrottak ki a leleplezések hitelesebbé tétele érdekében.