A klasszikus aranykor stúdiómonstrumai tönkrementek, darabjaikra szakadtak, és az új tulajdonosok sokszor járatlanok voltak a filmgyártás, -finanszírozás és -forgalmazás rejtelmeiben (pl. kaszinótulajdonosok, temetkezési vállalkozók, akik épp csak kirándultak a filmiparba egyéb érdekeltségeik mellett). A mozik közönsége vészesen öregedett, egyre kevesebben voltak kíváncsiak a nagy költségvetésű gigaprodukciókra, a levegőt elszívta a feltörekvő televízió. Hollywoodnak sürgős vérfrissítésre volt szüksége. Ennek köszönhetően egy rövid időre egészen egyedi látásmódú, újító energiáktól feszített filmesek juthattak lehetőséghez a formai és narratív kötöttségeiről hírhedt rendszerben.
Látszólag egy egyedülálló, jól körülhatárolható éráról beszélünk, de Pápai hosszú oldalakon keresztül fáradozik azon, hogy árnyalja, kontextusba helyezze a hollywoodi reneszánszt. Időt szán a korszakért versengő elnevezések közötti válogatásra, sőt a „hollywoodi film” megtévesztően magától értetődő fogalmát is igyekszik tisztázni. Választásaihoz következetesen tartja magát és ezek alapján dolgozik az egész könyvben, ami tudományos munkához illő rendezettséget ad a műnek akkor is, amikor a szerző messzebb kalandozik szűken vett témájától, vagy egy-két anekdota vagy jóízű filmelemzés letéríti a főcsapásról. Nem kezeli példa nélküli zárványként a korszakot, de megleli annak tágabb filmtörténeti összefüggéseit és előzményeit. Ezzel segít lebontani azt a még mindig élő (nemcsak film)történészi szemléletet, amely éles korszakhatárokat von, és egyes periódusokat önmagukban kezel. A nemzetközi és korok közti kapcsolathálózat feltérképezése alkalmat ad, hogy Pápai egészen elkalandozzon előre és hátra a filmtörténetben, az európai premodern és modern, illetve a kortárs midcult felé is. Néha olyan részletesen, hogy az eredetileg vizsgált korszak kissé el is halványul, de így még a filmtörténet mélységeiben kevésbé jártas olvasók is felvehetik a fonalat. A szerző kitekint a Hollywood reneszánszát formáló társadalom- és politikatörténeti hatásokra is, amellett, hogy tárgyát egyszerre veszi szemügyre az intézményrendszer (a málladozó, de valójában csak átrendeződő stúdiók), a technikatörténet (a hang- és képrögzítés újításai), a forma- és műfajtörténet felől.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
