Képregény

Café Postnuclear

  • Baski Sándor
  • 2015. december 5.

Könyv

Noha a posztapokaliptikus sci-fi barbár romantikája a nyolcvanas évek óta egy pillanatra sem szűnt meg menőnek lenni, a Mad Max sorozat idei újraélesztése még vonzóbbá tette a műfajt. Budai Dénes és Szűcs Gyula mégsem vádolható azzal, hogy meglovagolták volna a trendeket, képregényük első verziója ugyanis már öt éve elkészült.

A sztori alapötlete parádés. Hogy festene ma a világ, és benne Magyarország, ha a csernobili katasztrófát követően a két nagyhatalom kirobbantja az atomháborút? A válasz ismerős lehet a Mad Max filmekből, csak az ausztrál sivatag szerepét itt a magyar ugar játssza, Max Rockatansky bőrébe pedig egy bizonyos Kovács „Johnny” János bújik, aki éppoly kíméletlenséggel aprítja az országúti bandákat és a szektavezéreket, mint Mel Gibson egy óceánnal arrébb.

A Café Postnuclear több rajongói fanzine-nél, de túl öntudatos ahhoz, hogy magában is működjön. A sztori, de még a karikatúra-főhős is csak ürügyként szolgál egy kétségkívül látványos szerelmi vallomáshoz, amelynek címzettje egyfelől a disztópikus sci-fi 80-as évekbeli mutációja, másfelől a késő szocializmus – a szerzők gyerekkora – mára kultikussá vált tárgyai. Nincs is talán olyan panel, amelyre ne jutna legalább egy popkulturális kikacsintás, ami a rajongói szív megmelegítéséhez pont elég, de egy koherens világ felépítéséhez kevés. Ideális esetben lenne esélyük és idejük a szerzőknek arra, hogy belőjék a megfelelő arányt, az utolsó oldalon ugyanis folytatást ígérnek. A hazai képregénypiacot ismerve azonban erre sajnos semmi garancia nincs.

Totalcar.hu, 2015, 72 oldal, 3480 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)