Cápázás – Kötter Tamás: Rablóhalak

  • Pogrányi Péter
  • 2014. március 17.

Könyv

Itt egy magyar sikerkönyv, amely mélyre szeretne ereszkedni a milliárdosok, cégvezetők, a felső tízezer kiüresedett életébe. Megnéztük, milyen sikerrel.
false

Minimum a Dallas óta tudjuk, hogy az igazán gazdagok élete sem csak játék és mese, szappanoperák tucatjai sulykolják azóta is az örök érvényű képletet, miszerint a pénz nem boldogít. Nota bene: a hiánya sem kifejezett örömforrás, de erre már – kevés remekmű mellett – inkább saját, közvetlen tapasztalataink tanítanak meg.

A kiválóan felépített írói imázzsal fellépő Kötter Tamás figurája kétségtelenül újdonság: interjúi tanúsága szerint jól menő ügyvéd, aki úgy írja meg a kortárs pesti high flyerek életét, hogy annak maga is részese. Jó neki. Az persze hatalmas tévedés, hogy ő az első: Térey János az Asztalizenével és a Protokoll-lal már több ütemmel hamarabb észrevette az új burzsoáziát, nem mellékesen esztétikailag is igen ambiciózus művekké gyúrva e „társadalmi” nyersanyagot. Azért is fontos e párhuzam, mert az elkötelezett Térey-olvasók Kötter könyvében sok ismerős helyzettel és helyszínnel találkozhatnak: ilyen a fiatal fruskák katalógusba rendezése, vagy a számára kijelölt (luxus) élettérből való kilépés sokkoló élménye, a szembesülés a társadalmi lenttel, a „körüllakókkal”.

A Rablóhalak című kötet pontosan szerkesztett, biztos kézzel megírt Bret Easton Ellis-parafrázis metanarratív szálak nélkül. Előzékenyen bejelenti irodalmi mintáit, mottókként szerepelnek a számára legfontosabb szerzők Houellebecqtől Hunter S. Thomsonig, meg persze dalszövegek részletei Madonnától, Dopemantől, Akkezdet Phiaitól. A minimalisták stílusában haladó elbeszélés ügyes trükkökkel képes szinten tartani az amúgy is felcsigázott olvasó figyelmét. Például a késleltetéssel: a hálózatszerűen összefüggő, mégis elkülönülő szövegek in medias res felütése után lassan adagolja az információkat, az én-elbeszélők nevét általában késve tudjuk meg.

A könyv többször is katalógusszerűen felsorolja azokat a menő éttermeket, klubokat, amelyek a szereplők unalmas, örömtelen életének fontos helyszínei. Visszatérő figura Pongó, a showman, akire az első valóságshow-ból emlékezhetünk mint a kamerába vicsorító-nyüszítő beteg emberre. Az ő fellépései nagyon hasonlítanak a menő jogászok munkájához, ők sem végeznek semmilyen munkát, tevékenységük afféle Gesamtkunstwerk: üres reprezentáció az ügyfelek, a barátok, a város, de még saját maguk felé is. A látvány, illetve az átláthatóság visszatérő metafora: az olvasó számára Kötter és elbeszélői transzparenssé teszik e figurák saját maguk számára nem átlátható életét.

A kézenfekvő kérdésre, hogy van-e irónia ebben a megjelenítésben, könnyű válaszolni: a szerzői intenciótól függetlenül, már a megformált alakokból és élethelyzetekből következően ironikus a szöveg. Üresfejű valóságshow-hősök és húszéves csajok tűnnek fel, a nagymenő jogászoknak pedig annyi a céljuk, hogy előbbieken szórakozzanak, utóbbiakat pedig megdugják. Noha többször elhangzik, hogy a fiatal és ambiciózus lányok a pénzes negyvenesek körében csereszabatosak és szavatossági idejük nem több pár hónapnál, érdekes módon mégis éppen a huszonéves lányok (néha tizenhét, tizennyolc) borítják fel főszereplőink mindenhatóságba vetett hitét: olykor lelépnek egy másik gazdag pasassal. Amúgy legfeljebb a Jaguar az, amiért egy picit dolgozni kell, ha már nem jó a rongyos A8-as Audi.

Nem tudom, tényleg így működik-e ez a világ, a milliárdosok, cégvezetők, a felső tízezer élete mennyire hasonlít a Rablóhalakban leírtakhoz. Hajlandó vagyok elfogadni valóságosnak, de végső soron ez nem számít. A borító agresszív és kegyetlen cápákat ígér, de inkább gyámoltalan és szomorú életekről olvashatunk a könyvben. Szerencsére hiányzik belőle az olcsó moralizálás: ezek a gazdagok kecses természetességgel nem tudnak semmit a szolidaritásról és a társadalmi felelősségről. A találkozások a „lenti” világgal (hajléktalanokkal, lakóteleppel) reálisak, mégis kinyílik tőlük a bicska a zsebemben. Talán sajnálnom kéne szegény fickót, aki így panaszkodik: „Tudom, hogy egy szörnyű rendszer foglya vagyok, hogy ez a rendszer mélyen emberellenes, […] de fogalmam sincs, hogyan szabadulhatnék ki belőle”? Inkább a hervasztó lakótelepen élő Szandra nevű lánnyal érzek együtt (apja munka nélküli, kirúgott jogász), akinek ugyan csak a könyv logikája alapján nincs más lehetősége, mint a kváziprostítúció, de a helyzete – immár társadalmi mobilitás hiányában – a valóságban sem sokkal fényesebb. Róla azokban a könyvekben olvashatunk, amelyek témáját a hátsó borítón olvasható szöveg „lilára színezett nyomorúságnak” nevezi.

Kalligram, 2013, 300 oldal, 2900 Ft


Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.