Cápázás – Kötter Tamás: Rablóhalak

  • Pogrányi Péter
  • 2014. március 17.

Könyv

Itt egy magyar sikerkönyv, amely mélyre szeretne ereszkedni a milliárdosok, cégvezetők, a felső tízezer kiüresedett életébe. Megnéztük, milyen sikerrel.
false

Minimum a Dallas óta tudjuk, hogy az igazán gazdagok élete sem csak játék és mese, szappanoperák tucatjai sulykolják azóta is az örök érvényű képletet, miszerint a pénz nem boldogít. Nota bene: a hiánya sem kifejezett örömforrás, de erre már – kevés remekmű mellett – inkább saját, közvetlen tapasztalataink tanítanak meg.

A kiválóan felépített írói imázzsal fellépő Kötter Tamás figurája kétségtelenül újdonság: interjúi tanúsága szerint jól menő ügyvéd, aki úgy írja meg a kortárs pesti high flyerek életét, hogy annak maga is részese. Jó neki. Az persze hatalmas tévedés, hogy ő az első: Térey János az Asztalizenével és a Protokoll-lal már több ütemmel hamarabb észrevette az új burzsoáziát, nem mellékesen esztétikailag is igen ambiciózus művekké gyúrva e „társadalmi” nyersanyagot. Azért is fontos e párhuzam, mert az elkötelezett Térey-olvasók Kötter könyvében sok ismerős helyzettel és helyszínnel találkozhatnak: ilyen a fiatal fruskák katalógusba rendezése, vagy a számára kijelölt (luxus) élettérből való kilépés sokkoló élménye, a szembesülés a társadalmi lenttel, a „körüllakókkal”.

A Rablóhalak című kötet pontosan szerkesztett, biztos kézzel megírt Bret Easton Ellis-parafrázis metanarratív szálak nélkül. Előzékenyen bejelenti irodalmi mintáit, mottókként szerepelnek a számára legfontosabb szerzők Houellebecqtől Hunter S. Thomsonig, meg persze dalszövegek részletei Madonnától, Dopemantől, Akkezdet Phiaitól. A minimalisták stílusában haladó elbeszélés ügyes trükkökkel képes szinten tartani az amúgy is felcsigázott olvasó figyelmét. Például a késleltetéssel: a hálózatszerűen összefüggő, mégis elkülönülő szövegek in medias res felütése után lassan adagolja az információkat, az én-elbeszélők nevét általában késve tudjuk meg.

A könyv többször is katalógusszerűen felsorolja azokat a menő éttermeket, klubokat, amelyek a szereplők unalmas, örömtelen életének fontos helyszínei. Visszatérő figura Pongó, a showman, akire az első valóságshow-ból emlékezhetünk mint a kamerába vicsorító-nyüszítő beteg emberre. Az ő fellépései nagyon hasonlítanak a menő jogászok munkájához, ők sem végeznek semmilyen munkát, tevékenységük afféle Gesamtkunstwerk: üres reprezentáció az ügyfelek, a barátok, a város, de még saját maguk felé is. A látvány, illetve az átláthatóság visszatérő metafora: az olvasó számára Kötter és elbeszélői transzparenssé teszik e figurák saját maguk számára nem átlátható életét.

A kézenfekvő kérdésre, hogy van-e irónia ebben a megjelenítésben, könnyű válaszolni: a szerzői intenciótól függetlenül, már a megformált alakokból és élethelyzetekből következően ironikus a szöveg. Üresfejű valóságshow-hősök és húszéves csajok tűnnek fel, a nagymenő jogászoknak pedig annyi a céljuk, hogy előbbieken szórakozzanak, utóbbiakat pedig megdugják. Noha többször elhangzik, hogy a fiatal és ambiciózus lányok a pénzes negyvenesek körében csereszabatosak és szavatossági idejük nem több pár hónapnál, érdekes módon mégis éppen a huszonéves lányok (néha tizenhét, tizennyolc) borítják fel főszereplőink mindenhatóságba vetett hitét: olykor lelépnek egy másik gazdag pasassal. Amúgy legfeljebb a Jaguar az, amiért egy picit dolgozni kell, ha már nem jó a rongyos A8-as Audi.

Nem tudom, tényleg így működik-e ez a világ, a milliárdosok, cégvezetők, a felső tízezer élete mennyire hasonlít a Rablóhalakban leírtakhoz. Hajlandó vagyok elfogadni valóságosnak, de végső soron ez nem számít. A borító agresszív és kegyetlen cápákat ígér, de inkább gyámoltalan és szomorú életekről olvashatunk a könyvben. Szerencsére hiányzik belőle az olcsó moralizálás: ezek a gazdagok kecses természetességgel nem tudnak semmit a szolidaritásról és a társadalmi felelősségről. A találkozások a „lenti” világgal (hajléktalanokkal, lakóteleppel) reálisak, mégis kinyílik tőlük a bicska a zsebemben. Talán sajnálnom kéne szegény fickót, aki így panaszkodik: „Tudom, hogy egy szörnyű rendszer foglya vagyok, hogy ez a rendszer mélyen emberellenes, […] de fogalmam sincs, hogyan szabadulhatnék ki belőle”? Inkább a hervasztó lakótelepen élő Szandra nevű lánnyal érzek együtt (apja munka nélküli, kirúgott jogász), akinek ugyan csak a könyv logikája alapján nincs más lehetősége, mint a kváziprostítúció, de a helyzete – immár társadalmi mobilitás hiányában – a valóságban sem sokkal fényesebb. Róla azokban a könyvekben olvashatunk, amelyek témáját a hátsó borítón olvasható szöveg „lilára színezett nyomorúságnak” nevezi.

Kalligram, 2013, 300 oldal, 2900 Ft


Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.