Cápázás – Kötter Tamás: Rablóhalak

  • Pogrányi Péter
  • 2014.03.17 10:23

Könyv

Itt egy magyar sikerkönyv, amely mélyre szeretne ereszkedni a milliárdosok, cégvezetők, a felső tízezer kiüresedett életébe. Megnéztük, milyen sikerrel.
false

Minimum a Dallas óta tudjuk, hogy az igazán gazdagok élete sem csak játék és mese, szappanoperák tucatjai sulykolják azóta is az örök érvényű képletet, miszerint a pénz nem boldogít. Nota bene: a hiánya sem kifejezett örömforrás, de erre már – kevés remekmű mellett – inkább saját, közvetlen tapasztalataink tanítanak meg.

A kiválóan felépített írói imázzsal fellépő Kötter Tamás figurája kétségtelenül újdonság: interjúi tanúsága szerint jól menő ügyvéd, aki úgy írja meg a kortárs pesti high flyerek életét, hogy annak maga is részese. Jó neki. Az persze hatalmas tévedés, hogy ő az első: Térey János az Asztalizenével és a Protokoll-lal már több ütemmel hamarabb észrevette az új burzsoáziát, nem mellékesen esztétikailag is igen ambiciózus művekké gyúrva e „társadalmi” nyersanyagot. Azért is fontos e párhuzam, mert az elkötelezett Térey-olvasók Kötter könyvében sok ismerős helyzettel és helyszínnel találkozhatnak: ilyen a fiatal fruskák katalógusba rendezése, vagy a számára kijelölt (luxus) élettérből való kilépés sokkoló élménye, a szembesülés a társadalmi lenttel, a „körüllakókkal”.

A Rablóhalak című kötet pontosan szerkesztett, biztos kézzel megírt Bret Easton Ellis-parafrázis metanarratív szálak nélkül. Előzékenyen bejelenti irodalmi mintáit, mottókként szerepelnek a számára legfontosabb szerzők Houellebecqtől Hunter S. Thomsonig, meg persze dalszövegek részletei Madonnától, Dopemantől, Akkezdet Phiaitól. A minimalisták stílusában haladó elbeszélés ügyes trükkökkel képes szinten tartani az amúgy is felcsigázott olvasó figyelmét. Például a késleltetéssel: a hálózatszerűen összefüggő, mégis elkülönülő szövegek in medias res felütése után lassan adagolja az információkat, az én-elbeszélők nevét általában késve tudjuk meg.

A könyv többször is katalógusszerűen felsorolja azokat a menő éttermeket, klubokat, amelyek a szereplők unalmas, örömtelen életének fontos helyszínei. Visszatérő figura Pongó, a showman, akire az első valóságshow-ból emlékezhetünk mint a kamerába vicsorító-nyüszítő beteg emberre. Az ő fellépései nagyon hasonlítanak a menő jogászok munkájához, ők sem végeznek semmilyen munkát, tevékenységük afféle Gesamtkunstwerk: üres reprezentáció az ügyfelek, a barátok, a város, de még saját maguk felé is. A látvány, illetve az átláthatóság visszatérő metafora: az olvasó számára Kötter és elbeszélői transzparenssé teszik e figurák saját maguk számára nem átlátható életét.

A kézenfekvő kérdésre, hogy van-e irónia ebben a megjelenítésben, könnyű válaszolni: a szerzői intenciótól függetlenül, már a megformált alakokból és élethelyzetekből következően ironikus a szöveg. Üresfejű valóságshow-hősök és húszéves csajok tűnnek fel, a nagymenő jogászoknak pedig annyi a céljuk, hogy előbbieken szórakozzanak, utóbbiakat pedig megdugják. Noha többször elhangzik, hogy a fiatal és ambiciózus lányok a pénzes negyvenesek körében csereszabatosak és szavatossági idejük nem több pár hónapnál, érdekes módon mégis éppen a huszonéves lányok (néha tizenhét, tizennyolc) borítják fel főszereplőink mindenhatóságba vetett hitét: olykor lelépnek egy másik gazdag pasassal. Amúgy legfeljebb a Jaguar az, amiért egy picit dolgozni kell, ha már nem jó a rongyos A8-as Audi.

Nem tudom, tényleg így működik-e ez a világ, a milliárdosok, cégvezetők, a felső tízezer élete mennyire hasonlít a Rablóhalakban leírtakhoz. Hajlandó vagyok elfogadni valóságosnak, de végső soron ez nem számít. A borító agresszív és kegyetlen cápákat ígér, de inkább gyámoltalan és szomorú életekről olvashatunk a könyvben. Szerencsére hiányzik belőle az olcsó moralizálás: ezek a gazdagok kecses természetességgel nem tudnak semmit a szolidaritásról és a társadalmi felelősségről. A találkozások a „lenti” világgal (hajléktalanokkal, lakóteleppel) reálisak, mégis kinyílik tőlük a bicska a zsebemben. Talán sajnálnom kéne szegény fickót, aki így panaszkodik: „Tudom, hogy egy szörnyű rendszer foglya vagyok, hogy ez a rendszer mélyen emberellenes, […] de fogalmam sincs, hogyan szabadulhatnék ki belőle”? Inkább a hervasztó lakótelepen élő Szandra nevű lánnyal érzek együtt (apja munka nélküli, kirúgott jogász), akinek ugyan csak a könyv logikája alapján nincs más lehetősége, mint a kváziprostítúció, de a helyzete – immár társadalmi mobilitás hiányában – a valóságban sem sokkal fényesebb. Róla azokban a könyvekben olvashatunk, amelyek témáját a hátsó borítón olvasható szöveg „lilára színezett nyomorúságnak” nevezi.

Kalligram, 2013, 300 oldal, 2900 Ft


Neked ajánljuk