| Havas Gyula: Ó, esti indulások…
Ó, esti indulások magános, halk utakra Ó, ignóták, kik szűzen ragyogva ellebegtek, Szívem, e rongyolt zászló, int bókot lengve nektek, Kik elnéztek futón s kacéran és kutatva Én mélylő szemeimbe, e zengő, bús kutakba, Ó, esti, esti nők!
Ó, esti rest idők, ó, enyhe, renyhe léptek… A messzi tűzfal fájón, fehéren felmered S a messzi, meggyötört fák vérzik szerelmedet, Nap, bíboros király, ki pártájuk letépted S a Messze szűz ködét már bontja kéjre lépted. Ó, esti, esti táj!
Ó, esti rest király, kit vágyak vetnek, űznek, Ó, honnan jöttem én, ó hova visz a holnap, Száműzöttjét a nincs-birodalomnak? Ez édes nők közül, kik láncra vernek, fűznek, Hűs-forró teste lánynak, egynek, szűznek Remek gyümölcsül húll-é én meddő két karomnak, Ó, jön-e ezer éj még s bús ágyat vetni hágy? Ó, esti, esti vágy!
Ó, festi, festi lágy, ezüstös kék színekkel A hold, a méla művész, a fákat és eget, Felnyílt szívembe: tört tükörbe nézeget… Ki játszik este így a téveteg szivekkel, Hogy vérezzünk s daloljunk, hogy éljünk, ó, kinek kell? Ó, élet: esti út! |
Huszonöt éves korában halt meg, egyes források – például az e téren jól értesült Karinthy Utazás a koponyám körül című könyve szerint – agydaganatban, mások szerint az első világháborús fronton szerzett tüdőcsúcshurutban Havas Gyula, akit manapság nagyon kevesen ismernek, és még kevesebben emlegetnek. Egyik legjobb barátja, Tóth Árpád ezekkel a szavakkal búcsúztatta a Nyugatban: „mintha a végzet különös rendelése volna, hogy a világ legnagyobb gyönyörűségeinek egyikét, az elégikus költészet sötét és illatos nektárját halomba hányt fájó, ifjú szívekből tiporja ki a furcsa szüretű, kegyetlen táncú élet.” Ahogy Tóth Árpádnak a verseiből is kihallani, úgy ezek a prózában írt mondatok is azt sejtetik, hogy a barátok nemcsak személyükben, hanem költői hangjukat illetően is egy húron pendültek.
Az Ó, esti indulások…, amelyet az akkor tizenkilenc éves Havas 1912-ben írt, nem is más, mint egy hang megpendítése, egy hosszan modulált sóhaj vagy nyögés. A vers szavakban összefoglalható tartalma körülbelül ennyi: esti sétája során egy fiatalember nőkkel vált futó pillantásokat, jövőképe és érzései bizonytalanok, a fejét a bánat, a költészet és az élet értelmén töri. Ez különben nem is olyan kevés: a flâneur, a kószáló pontos cél nélküli ődöngése közben felmerült kérdés – „Ó, honnan jöttem én, ó hova visz a holnap” – Szép Ernőnek a létezés alapvető dolgain spekuláló nagyszabású versét, a szintén ez idő tájt, 1913-ban megjelent Magányos éjszakai csavargást idézi („Megint elért az élet. Elmúlt napjaim jöttek”.)
És egyébként is születtek már jó versek ennél csenevészebb tartalmak megénekléséből is: Kosztolányinak például elég volt egy tál gyümölcs, hogy egyszerre felkavaró és elégikus csendéletet fessen belőle (Őszi reggeli), ahogy egy éjszakai felébredés leírása során is képes volt összeegyeztetni az elmúlás fölötti heves megrendülést a hűvös józansággal (Ha negyvenéves…). Havas Gyula versében szinte még ennyi tartalom sincs, az egész tulajdonképpen színtiszta forma, a századfordulós kávéházak belső tereiben, az épületek homlokzatán, a festmények vásznán és a koncerttermek csillárjai alatt tekergő, inkább már csak aranyfüstös, mint óaranyból ötvösködött alakzatok párja. Az a szecessziós forma ez, amely az eggyel korábbi és az eggyel későbbi stílusokhoz képest szemlátomást jobban – olykor egészen a narcizmus bódulatáig – tetszett önmagának.
Az Ó, esti indulások… rímei olyan kirajzoltak, a szöveg nyelvi drapériája olyan gazdag redőzöttséggel omlik, ami Klimt vagy Mucha szecessziós nőalakjaira emlékeztet. Mert a verset nem szavakban összefoglalható közlendőjének közhelyei, hanem ez a saját magában gyönyörködő forma teszi egyedivé, az, ahogy egy strófa első sorának eleje – az első alkalommal egészen váratlanul – rárímel az előző versszak utolsó sorára: „Ó, esti, esti nők! // Ó, esti rest idők”. Ennek a hat szótagnyi terjedelemben felépített rímszerkezetnek az első fordulópontján, a második versszak elején az olvasó még csak észleli, a harmadikban várja a rímet, a negyedikben pedig kicsit már talán aggódik is, hogy bírja-e a költő szusszal. De ott aztán új szó csap a „nők” és a „táj” után most a „vágy” jelzőjeként álló „esti”-re: „Ó, esti, esti vágy! // Ó, festi, festi lágy”.
És ezt az indázást a költő olykor képes akár egyetlen soron belül is megvalósítani. Tóth Árpád szerint Havas Gyula „egész verstermésének talán legértékesebb darabja a Téli csillagok című”, ebben a versben olvasható ez a sor: „Jég jajgat, vágyat illat veszni hoz rám.” Nem biztos, hogy mindenkinek elég egyetlen olvasás ahhoz, hogy rögtön felfogja a mondat értelmét: az illat vágyat hoz rám, és ez vesztemet okozza. Ahogy nincs az a szigorú felvételi vagy érettségi vizsga sem, amelyen illene feladni nyelvtani elemzésre Havas A falu él-e még című versének utolsó szakaszát. Ez mintha Ady hangján valami babitsos ritmuspróba ütemére szólaltatná meg Kosztolányi motívumait, Tóth Árpád tiszta rímeivel: „Ki el-kihúlltam, kétes éden torz gyümölcsén úri, rest titán, / A temetői árokpart, a gyermekévi délutánok hímes ágya, / Hol földobog a föld fiához ősanyáknak porba forrva szíve, vágya, / Mit látok, merre, merre járok, mit vérzek, bánok, áldok, sejti tán?” Annál érdekesebb, hogy közvetlen is tudott lenni. A magyar költők kezén mindig is ritkaságszámba menő Balassi-strófában írt verse már-már népdal-egyszerűségű: „De nekiszaladtam, / Jaj, de messze hagytam / Az anyámat, apámat. / Nagy fények remegnek, / Szépséges szemeknek / Éje alig ad árnyat, / Szomorú szivembe / Út már nem viszen be, / Elhagyott már a bánat.”
Legtöbb verse mégis egészen feltűnően viseli magán a kor anyajegyeit, de ezen nincs mit csodálkozni, kevés költő talál saját hangot húszéves korára: Havas társai közül a Nyugat első nemzedékéből ennyi idősen Ady is, Kosztolányi is elég felejthető darabokat írt. Ady első két verseskötetét tapintatosan csak függelékben közlik az összkiadások, Négy fal között című debütáló versgyűjteményéből pedig Kosztolányi tizenöt darabot vett be a gyűjteményes kötetébe, és talán csak az Üllői úti fák az, ami igazán kiállta az idő próbáját. Havas Gyulának sosem jelent meg kötete.
