A Dublinból 1986-ban, 21 évesen New Yorkba költöző szerző második magyarul megjelent regényének sokszínű vezérmotívuma a „transzatlanti viszony”. McCann hét jelképes, harminc–ötven oldalas epizódba sűríti Új- és Óhaza összetalálkozásainak utóbbi százötven évéről való tudását. Az első rész főszereplői: pilóta és navigátor az első transzatlanti repülőn (1919), Észak-Írországban támogatókat gyűjtő afroamerikai abolicionista és az északír politikai helyzetet konszolidálni igyekvő amerikai szenátor (1998). Alcock, Brown, Douglass és Mitchell történelmi alakok.
A második rész főszereplői – a Douglass-szal találkozó, Amerikába kivándorolt jégtörő (!), Lily Duggan és leszármazottai: lánya, a pilótákról riportot író Emily, unokája, a RAF-mozgalmárral házasodó, Mitchellel is találkozó Lottie, és dédunokája, az epilógusban narrátorrá váló Hannah – a történelemkönyvekből hiányzó nők. Ám a „történelmi férfiak” élete nem mutatkozik az övéknél jelentékenyebbnek. Ugyanis McCann Virginia Woolfra emlékeztető tudatfolyam-technikája mindegyikük történetét impresszionisztikusan, a megélés pillanataira fókuszálva rögzíti, aminek következtében a szereplők életének sorsfordító, olykor „történelmi” eseményei nem állnak össze nagyszabású drámává, hanem megmaradnak a történelemkönyvek margójára írott képek illanó egymásutániságának.
A megélés pillanatában a „történelmi léptékű” is köznapi: a történelemkönyvek utólagos epikája meghamisítja a megélés pillanatainak semleges líráját.
Ha az amerikai szenátor – aki, miközben „csinálja a történelmet”, felesége és kisfia hiányával küzd – és az agyonlőtt fiára emlékező ír öregasszony esendő méltóságában egy, akkor talán éppen ebben állhat az (akár transzatlanti) közösség. Ami, hiába a kissé monotonná váló, lágyan szentimentális előadásmód, a néhol nehezen követhető mondatfűzés, mégiscsak felemelő állítás.
Fordította: Mesterházi Mónika. Magvető, 2015, 320 oldal, 3490 Ft
