Remekművei – tehát a Kivándoroltak és az Austerlitz, illetve a magyarul nem olvasható Nach der Natur című hosszúvers – már jó másfél évtizede tartják lefojtottan gomolygó, melankóliával vegyes izgalomban olvasóikat, értelmezőiket, és nyilván ezek a nagyszerű művek vetik fényüket a szerző többi írására is. A remekművek fényében pedig gyakran a problematikusabb szövegek is érdekesebbnek tűnnek, mint amilyenek valójában. Ám ilyenkor meg az a baj, hogy ezek a kisebb munkák a főművekhez csapott toldalékként, amolyan ráadás-számként kerülnek a leginkább terítékre – amit a kritikákban vissza-visszatérő „jellegzetes stílus”, „az írótól elvárható minőség”, és ezekhez hasonló frázisok rögtön jeleznek. A Légi háború és irodalom című esszékötet kétségtelenül nem remekmű, ám annál problematikusságában is érdekesebb, mint hogy pusztán a regények B oldalaként vegyük szemügyre.
A pályája csúcsa felé közelgő szerző 1999-ben adta közre két évvel korábbi svájci előadásának szerkesztett változatát egy portré-esszé kíséretében. Ez a kötet lett a Légi háború és irodalom, melynek magyar fordítása (Blaschtik Éva munkája) érdekes módon a 2003-as angol kiadás címét (On the Natural History of Destruction) vette alcímül – igaz, az angol változat nemcsak címében tér el az eredetitől, de erre később még visszatérünk. A rombolás természetrajzának alcímmé emelése ugyanakkor már a könyv értelmezési horizontja felé tett lépésként is értékelhető. Arról van szó ugyanis – mint ezt a személyes találkozásukat felidéző Sebald maga nyomatékosítja –, hogy az elpusztított Kölnbe utazó Lord Solly Zuckerman rögtön Londonba való visszatérte után On the Natural History of Destruction címmel beszámolót akart írni tapasztalatairól (le is szerződött a szövegre azon nyomban egy folyóirattal), de be kellett látnia rövidesen, hogy képtelen elvégezni ezt a nehéz munkát. Az angol kiadás – és nyomában a magyar – tehát azt sugallja, hogy Sebald mintegy átvállalta fél évszázaddal később Zuckerman terhét, és helyette is írta meg jelen kötetet. Nem zárható ki egészen, hogy Sebaldnak volt ilyen ambíciója, az azonban bizonyos, hogy a Légi háború és irodalom nem az a mű, amit Zuckerman nem bírt megírni a kölni sokk után. Sebald munkája ugyanis nem az utólagos rekonstrukció jegyében született, és nem is a valós eseményekre fókuszál (habár amikor szüksége van rájuk, hezitálás nélkül hivatkozik „tényekre”), hanem az események irodalmi reprezentációjára, pontosabban annak hiányára.
A Légi háború és irodalom tételmondata, mely már az előszóban elhangzik, ugyanis a következő: „a háború utolsó évei alatt milliók által elszenvedett példátlan nemzeti megaláztatás tapasztalatát voltaképpen sosem öntötték igazán szavakba”. A kibeszéletlen trauma tehát a kályha, melytől elindulunk, s mivel ez egy irodalmi előadásból készült esszé, a probléma gócpontjának kutatása is az irodalom területén belül zajlik le, ahonnan aztán kétféle irányba nyílik kijárás. Egyfelől felvethető, hogy a kíméletlen szövetséges légicsapások (moral bombing) megrázkódtatását, magyarul, hogy német városok tucatjai és emberek százezrei pusztultak el, azért nem sikerült kibeszélni a háború lezárását követően, mert az írók nem tettek erre kellő erőfeszítést. Másfelől viszont az is elképzelhető, hogy az írók azért nem találtak módot ennek a traumának az irodalommá transzformálásához, mert a társadalom egésze zárkózott el a kínos és nyomasztó kérdések felvetése elől. Sebald mintha az előbbi véleményen lenne, s a nem emigráns háborús írók, illetve a korabeli, elszórtan fellelhető tanúvallomások meglehetősen empátiamentes olvasatát adja. És még csak arról sincs szó, hogy ne lenne igaza, valószínűleg a katasztrófát át- és túlélő írók nem voltak képesek művészi eszközökkel reagálni az addig elképzelhetetlen tapasztalatokra és szenvedésekre. Ám a lényegi kérdés az, hogy egyáltalán elvárható-e ilyen helyzetben az íróktól az adekvát és gyors reakció. Nem épp ugyanakkora traumát szenved el ilyen esetekben az irodalom, mint maga az ember? Mit is mondott Adorno? Miféle irányt vett például Celan lírája? Ilyesfajta kételyek láthatóan nem igazán merülnek fel az esszé szerzőjében, akinek reális hiányérzete irreálisan szigorú elvárásokat borít a háborút követő évek német irodalmára.
Különös és szokatlan ez a fajta indulat Sebaldtól, akinek egész életműve lényegében inkább a megértésről és a lassú feldolgozásról, semmint a korábbi generációk hibáit nyakló nélkül felhánytorgató forrófejű lázadásról szól. Ez a hevület pedig, ami a Légi háború esszéit átjárja, épp a tisztánlátás ellen hat. Szemléletmódjára jellemző, hogy többet beszél arról, ami (szerinte) nincs, mint arról, ami (még szerinte is) van. Konkrétan Böll, Hubert Fichte, Alexander Kluge vagy Gert Ledig számára is fontos könyveire kevesebb szót veszteget, mint Kossack, Mendelssohn vagy Arno Schmidt problematikus írásaira és töredékeire. Nem is beszélve Alfred Anderschről, akinek külön esszét szán, mintegy a légi háborús szöveg függelékeként bemutatva a szerinte jellegzetes ívet felrajzoló amorális írói pályát. Kétségtelen, hogy Andersch nem a gerincesség lovagja volt, mint ahogy a szerénységé és a belátásé sem. Ugyanakkor az övé kicsit több empátiával bemutatható lett volna valóban szimptomatikus karrierként, a Harmadik Birodalomtól az új szövetségi köztársaságon át a kései és keserű svájci emigrációig. Ám Sebald itt egy eleve gyenge ember és rossz író folyamatos ereszkedésben lévő, egysíkú (vissza)fejlődésregényét tárja elénk, ami ebben a formában annyira nem izgalmas. Talán épp ezt érezhették meg az amerikai kiadás gondozói, akik jó érzékkel még két esszét becsempésztek a könyv végére (Jean Améryről és Peter Weissről egyet-egyet), aminek köszönhetően az a könyv jóval kiegyensúlyozottabb és bizony gazdagabb is lett. Talán a magyar kiadásnak sem ártott volna valami hasonló – ha már az angol címet kölcsönvette.
Mindezen fenntartásokkal együtt, s azzal is, hogy a bombázásokat Sebald egy abszolút egysíkú, angolszász dominanciájú folyamatként írja le, nyúlfarknyi szakaszon megemlítve csak, hogy egyébként az angliai csata során a moral bombing német verzióját hasonló lelkesedéssel gyakorolta a Luftwaffe is – tehát mindezekkel együtt fontos olvasmány lehet a Légi háború. Nem átgondoltsága, hanem beleérzései és kérdésfelvetései, nem kidolgozottsága, hanem egyes részleteinek ereje miatt. Ez a kis könyv is azt látszik bizonyítani, hogy Sebald nem a pusztulás mikéntjének, hanem a továbbélés lehetőségeinek (vagy lehetetlenségének) írója.
Fordította: Blaschtik Éva. Európa, 2014, 162 oldal, 2990 Ft
