A könyvre mint műtárgyra, gyűjthető értékre tekinteni nem új keletű dolog, sőt. A kódexek, majd könyvek megjelenésükkor annyira ritkák és költségesek voltak, hogy nem csupán presztízsértéke volt egy komolyabb gyűjteménynek. (Gondoljunk bele, egy kéziratos pergamenkódexhez egy egész nyájra és rengeteg időre volt szükség.) Bár a bibliofíliáról általában a különlegesen megmunkált könyvek jutnak eszünkbe, a gyűjtés alapjaihoz természetesen a tartalom is hozzátartozik, hiszen ha valaki gyűjt valamit, általában tematikusan teszi. Csak Napóleonról szóló könyvek, csak mívesen illusztrált könyvek – mindenki máshogy csinálja. Szent Jeromos például csak tartalom szempontjából válogatta össze gyűjteményét, és – ahogy azt egy derék egyházatyától el is várjuk – a díszes külsőt elvetette, egyenesen károsnak találta.
Magyarországon tulajdonképpen már Szent István korában elkezdődött a könyvek tezaurálása. 1150-ből akad oklevél, amely szerint egy főúr a pannonhalmi monostornak adományozta könyveit. A nagy fellendülés persze a humanistákkal jött. Maga Mátyás király reprezentatív célból létrehozta a corvinák gyűjteményét, amely Európa egyik legjelentősebbje volt a korban. (Lásd cikkünket: Jó súgói voltak Mátyásnak; 2014. április 30.) De Janus Pannoniusról se feledkezzünk meg, vagy éppen Beatrix királynéról, akiknek szintén volt saját könyvtáruk, gyűjteményük. A 16–17. században a főúri udvarok nem lehettek meg jó hírű magángyűjtemény nélkül, a barokk mozgalomszerű felhalmozási vágya pedig újabb löketet adott. Az ilyen nagy gyűjtemények egy része a 19. századi közgyűjtemény-alapítások idején nemzeti kinccsé vált. György Aladár 1885-ös statisztikája szerint ekkor 964 nagyobb magánkönyvtár létezett az országban, ami 2 282 601 kötetet jelentett. A két világháború alatt azonban ez a szám jócskán megcsappant. 1934-től elkezdtek könyvárveréseket tartani a Postatakarékpénztár Árverési Csarnokában, de ez – hosszú szünet után – csak 1969-ben vált rendszeres szokássá, amikor az Állami Könyvterjesztő Vállalat árverési sorozata megkezdődött. Fakszimile sorozatokat adtak ki, és megalapultak a ma is működő nevesebb antikváriumok. A gyűjtési szenvedély és a könyvek iránti érdeklődés azonban kétségtelenül csappant. „A rendszerváltás után a klasszikus antikvárium elkopott. Már ott tartunk, hogy vidéken nincs is komoly antikvárium. Az emberek nagy része pedig csak kötelező olvasmányokat keres. Maradnak a könyvárverések, ahol az eladók biztosabb, magasabb árat remélnek” – mondja Borda Lajos, az 1977 óta működő Borda Antikvárium alapítója.
Mindenkinek van egy álma
A vásárlóközönség nagyjából három csoportra osztható. „A legfontosabb gyűjtőknek a közgyűjteményeknek kellene lenniük. Kötelességük lenne megvásárolni a hiányzó műveket, de erre általában nincs lehetőségük, állománybővítésre vajmi kevés pénzük van” – mondja Bősze Ádám, a Magyar Antikváriusok Egyesületének elnöke. A második csoport az, aki felhalmoz, árucikként kezeli a könyvet, és befektetési céllal vásárol – mondja Borda. „Aki tezaurál, annak útmutatást kell adni: van egy kereskedője, aki tanácsokkal látja el, hogy mibe kell befektetni. Általában azonban azok gyűjtenek, akiknek vonzalmuk van a kultúrához.” A harmadik típus maga „a gyűjtő”, aki böngészi és gyűjti a katalógusokat, árverésről árverésre jár, figyeli a tendenciákat, és folyamatos, személyes kapcsolatban áll az antikváriussal, az antikváriusával. „Erre épülhetne az antikvár könyvpiac – teszi hozzá Bősze. – Sajnos azonban ezekből az emberekből egyre kevesebb van.”
A gyűjtő területet választ: vásárolhat tartalom szerint, korszak szerint; van, aki csak első kiadásokat gyűjt, van, aki csak Verne-könyveket. Olyan is van, aki szisztematikusan próbál felépíteni egy általános, az emberi kultúrkincs legjavát összegyűjtő könyvtárat – teszi hozzá Szőnyi Endre antikvárius. A gyűjtési területek csúcsa a kódexgyűjtés, de egy magán-kódexgyűjtemény ma már igen ritka, esetleg egy-egy értékes példány van magántulajdonban. (Néha azért kikerülhet a piacra: a Központi Antikvárium decemberi aukcióján például kalapács alá került egy 1474-es, gazdagon illuminált pergamenkódex, potom ötmillió forintos kikiáltási áron.) Így a legelőkelőbb terület marad az ősnyomtatványok (inkunábulumok) gyűjtése; ezek 1500 előttről származó könyvek, melyeknek komoly művelődés- és nyomdászattörténeti értékük van. Magyarországon kevés ilyen gyűjtemény van, viszont hasonlóan elegáns tematika az RMK, azaz régi magyar könyvek; pontosabban az 1711 előttiek. Legnagyobb gyűjtőjük Todoreszku Gyula volt, aki a 19–20. század fordulóján olyan könyvekkel büszkélkedhetett, mint Tinódi Lantos Sebestyén 1554-es Cronicája. Gyűjteménye a mai OSZK-ba került, akárcsak az RMK-kollekciók többsége akkoriban.
Külön csoportot alkotnak az első kiadások gyűjtői. Ezek mindig kiemelkedő értékű kötetek, főleg, ha a könyv kis számban jelent meg, például egy akkor még ismeretlen kezdő költő köteteként. „Gondoljunk bele, Kolumbusz felfedezte Amerikát, megjelent nyomtatásban erről egy híradás: ez pár lapos nyomtatvány, de az egyik legdrágább” – magyarázza Borda. Nem feledkezhetünk meg a kéziratokról sem: aláírások, levelek, naplók – az egyediségük és népszerűségük vitathatatlan. Ezek után jönnek az olyan gyűjtői körök, mint a helytörténet, a családtörténet, a történeti munkák (egy-egy korszakra specializálódva), az orvosi és természettudományos könyvek (amelyek kifejezetten divatosak mostanság), a vallástörténet (a latin teológián kívül minden érdekesnek számít: bibliák, imakönyvek), de éppen szakácskönyvek vagy a kis példányszámban fennmaradt ponyvák is megalapozhatnak egy gyűjtőszenvedélyt. Érdekes terület még a miniatűr és kolibrikönyvekre való specializálódás – ebben az esetben kevésbé a tartalom érdekes, inkább a megformálás. Ugyanez jellemző a bibliofil kiadású vagy a reprint kötetekre, a Kner–Tevan nyomdatörténeti jelentőségű kiadványaira.
Az egyéni érdeklődés persze nem feltétlenül lenne elég ahhoz, hogy egy-egy komolyabb példányra tíz-, húsz- vagy akár százezreket költsünk. Meglepő módon nem a könyv kora a legmeghatározóbb tényező. „Egy 400 éves könyv is kerülhet annyiba, mint egy ebéd. Elsősorban a jelentősége határozza meg az árat, az állapota, a ritkasága, de ott vannak az illusztrátorok, a dedikációk, vagy épp a tipográfus” – mondja Borda. Ráadásul minden antikváriumnak megvan nagyjából a vevőköre: egy adott példány lehet, hogy más antikváriumban alig ér valamit. A jelenlegi tendenciák szerint leginkább „a magyar nyelvű orvosi, természettudományos, történelmi könyvek a keresettek, amelyek csak kis példányszámban maradtak meg. Népszerűek az irodalmi, dedikált első kiadások, ezek között is sztár Ady, József Attila, Radnóti, Krúdy, Karinthy és az avantgárd irodalom első kiadásai eredeti borítóval” – mondja Szőnyi.
A gyűjtő maga általában rejtőzködő. „A rendszerváltás előtt egy fizetésből lehetett könyvet gyűjteni. Ma minden egyes darabot keményen meg kell fizetni, szívós munka kell hozzá, ezért egyre kevesebben vannak a régiek közül, és fiatalok is kevesebben csatlakoznak – mondja Borda. – A régiek 80-90 százalékát lehet tudni: ha nem is személyesen, de képviselő által jelennek meg az aukciókon. Neveket nem igazán lehet mondani, az inkognitójukat általában meg akarják őrizni, mint a képeket gyűjtők vagy bélyegesek. Sokan féltik a gyűjteményüket, pedig hogy egy könyvtárból mit kell elvinni, azt kevesen tudhatják. Komoly értékű magángyűjtemény legföljebb néhány tucat van az országban. Persze érdekes gyűjtemények vannak még, de ez más dolog.” Vannak magánkézben unikumok is, mint például Pázmány Péter egy autográf jegyzetekkel ellátott korabeli kiadványa Zsávár József gyűjteményében – meséli Borda. „Ő olyan gyűjtő, aki az OSZK-ban ezt bejelentette, és így kutathatóvá tette. De sok esetben most divat lett ülni ezeken az értékeken, és nem kiadni a kutatók felé.”
Kalapács alatt
Adott könyv több módon is bekerülhet az aukcióra vagy az antikváriumba. Régen jellemzőbb volt, hogy személyesen keresték meg az antikváriust, ma sok minden marad a házalókra és az önálló netes eladásra. A forgalomba kerülés szempontjából nagyrészt két eset állhat fenn Bősze szerint. A könyvet megveszi az antikvárium, rákerül a haszna, és így adja el; vagy a tulajdonos az antikváriust csak megbízza az – akár antikváriumban, akár aukción való – eladással. „Hogy mely könyvek kerülhetnek rangjuk folytán az árverésre – mondja –, azt elsősorban ritkaságértékük dönti el. Az antikvárius tudja, mely könyvekre lehet kereslet, melyekért versenyezhetnek, hogy így emelkedhessen az áruk.” A kikiáltási árak meghatározása a rutin mellett előzetes tájékozódás, kutatás eredménye.
Az árak ritka esetben, a kéziratoknál a néhány milliót is elérhetik, de általában 100 ezer forint felett már nehéz eladni, ilyenkor már csak egy-egy vevő licitál – avat be Borda. „Az átlagpolgárság nem olyan erős, hogy egy műkincspiacot komolyan mozgatni tudjon. Jelentős részük örül, hogy él.” Az antikváriumok évente két, tavaszi és őszi aukciót tartanak, körülbelül 80-100 tételnyi anyag kell minimum ahhoz, hogy egy ilyen rendezvény megtérüljön.
A résztvevők száma általában 50–100 fő között mozoghat, persze ők a személyesen jelen lévők, akik hol bekiabálós alapon, hol szolidabban igyekeznek megszerezni egy könyvet – vagy tulajdonosként a magasabb eladási árat.
„A 30. árverésünk 547-es tétele volt egy gyönyörű Seutter-atlasz, amelynek 450 000-ről 1 250 000-re ment fel az ára kalandos körülmények között. A gazdagabb gyűjtők kivagyiságból, a terem sokkolása céljából a licitlépcsőt messze túllépve jóval magasabb összeget kiabálnak be – ez sokszor bejön, hirtelen csend, és azon az összegen leütjük a könyvet. Itt nem ez történt, a licit tovább folytatódott, és végül a türelmes, kiváró gyűjtő nyerte el a tételt a bekiabálóval szemben” – meséli Szőnyi.
Hozzáteszi, hogy az OSZK is mindig jelen van, szűkös keretből, de igyekszik vásárolni. Nagy átlagban viszont nehezen rúgnak labdába a közgyűjtemények egy-egy aukción. „Külön kell pénzt igényelniük, itt viszont gyorsan kell dönteni. A két háború közt még elég volt egy telefon” – mondja Borda. Licitálni nem csak személyesen lehet. Az internet mellett a telefonos licitek is népszerűek, vagy az aukciót megelőzően a vásárló megbízhatja az antikváriust, hogy bizonyos magasságig tartsa az adott tételt. „Van, aki fél, hogy az aukciós hév elkapja, és vállalhatatlan költségekbe veri magát. Való igaz, egy árverés feszültséggel teli. Csak hát a licit után az izgalom átadhatja helyét a rettegésnek, hogy ezt ki is kell fizetni” – magyarázza Bősze.
A legnagyobb külföldi árveréseken (Londonban, Németországban, New Yorkban, Olaszországban) persze más árak vannak, hiszen a magyar nyelvű könyvek potenciális vásárlói sokkal kevesebben vannak. A német könyveknél tízszer, az angol nyelvűeknél akár ezerszer nagyobb a felvevőpiac – magyarázza Borda. Viszont magyar tételek rendszeresen megjelennek a külföldi kínálatban, és kerülnek is vissza az ország területére. Persze lehet nyitni, meséli Bősze saját, zenei antikváriumból való tapasztalatait. Azt a nagyon szűk közeget például, amely a kottát mint jelrendszert olvasni tudja, egészen nagyra bővíti a nyelvfüggetlenség: a kotta Ausztráliában is kotta, New Yorkban is; így az árak a külföldi, nem pedig a hazai piachoz szabhatók.
Örök garancia
A műkincs-kereskedelem és így a könyves piac egyik legérzékenyebb pontja a hamisítás. Egy svindler Ady-aláírás, egy hamisított oklevél vagy éppen lopott könyvek is bekerülhetnek az antikvár forgalomba. Mit kezdhet ezzel az antikvárius? Vagy éppen mi történik akkor, ha megvettünk egy gyönyörű albumot ötszázezerért, hazavisszük, és pár év múlva egyszer csak kiderül, hogy nem is első kiadás, hanem csak második, és csak töredékét éri a belefeccölt pénznek? „Ha egy harisnyával történik ugyanez, kinevetik az üzletben, mert azt mondják, három napig lehet visszahozni, utána reklamáció nincs – mondja Bősze. – Az ideális antikvár gyakorlat azonban más. Elméletileg egy antikváriusnak örök garanciát kell vállalnia arra, hogy a könyv, amit ő elad, nem hamis, és amit ő elmond róla, az helyes.” Hogy ez így is legyen, arra törvényi szabályozás nincs, a Magyar Antikváriusok Egyesületének etikai kódexe érvényesíthető abban a tizenhárom antikváriumban, amely tagja a szervezetnek. 2010-ben az egyesület a nemzetközi szervezetek sorába is felvételt nyert, az itteni etikai normák megszegése pedig szigorú kitiltást von maga után. Ez is egyfajta biztosíték, hiszen a fogyasztóvédelemnek nincs dolga ezzel: egy három év után visszavitt könyv esetében biztos az antikvárius nyerné a pert. Mindemellett persze azok a kereskedők is betarthatják ezeket az etikai normákat, akik nem tagok.
A közelmúltban a Teleki-tékából ellopott könyvek borzolták fel az antikváriumi kedélyeket. A lopott könyvek listája fent szerepel az egyesület honlapján, így egy tisztes antikvárius nem adja el ezeket a példányokat. Az 538 könyv ellopására 2012-ben derült fény, az ügy azóta sincs lezárva. Marimo Massimo de Caro olasz könyvtáros (és elkövető társai) esete pedig börtönbüntetéssel zárult: ő Nápoly legrégebbi könyvtára, a Girolamini állományát dézsmálta szisztematikusan. Eddig az 1500 kötet töredékét azonosították például Münchenben, Londonban, Tokióban. Az olasz lapok szerint olyan értékek tűntek el, amelyek egyetlen oldala 5000 eurót érhet. A főleg 16. századi ritkaságok online árveréseken is felbukkantak. „Az antikváriumi gyakorlat néha ingoványos talaj. A lopásokra figyelni kell, a hamisítványok kiszúrásához pedig rutin szükséges, de ez nem mindig elég. Biztos van olyan tétel, amely átcsúszott mindenki kezén, eljutott a vevőhöz, aki most is boldogan mutogatja a hamis dokumentumot. De a magyar antikvárius kollégák elég tapasztaltak ahhoz, hogy ilyen ne fordulhasson elő” – foglalja össze Bősze.
Az antikvárius és a gyűjtő oldaláról is elengedhetetlen tehát a szakértelem. A gyűjtők sokszor legalább úgy értenek választott témájukhoz, mint a legjobb kutatók. Kevés a fiatal, de azért akad. „Azt látom, hogy az antikváriumok nagyrészt átvészelték a válságot. Szenvedtek persze, és most sincs itt a Kánaán, de megmaradtak. Eszerint kell, hogy legyen a fiatal generációból érkező gyűjtő is” – magyarázza Bősze. A mai tendencia viszont az, hogy a szöveg egyre könnyebben elérhető. A könyv így gyűjthető, szerethető vagy befektetésként megvehető műtárgy marad. „Vannak, akik racionálisan gondolkodnak, azok számára egy könyv nem jelent semmit. Nem akarnak közelebb kerülni a szerzőhöz, nem veszik meg a dedikált példányait, az első kiadásokat, mert a szöveg érdekli őket – mondja Borda. – Maradnak azok, akik másként gondolkodnak, ők számítanak gyűjtőknek. Ehhez pedig kell egy bizonyos lelki alapállás. Könyvgyűjtő nem lesz valakiből csak úgy, könyvgyűjtővé válik az ember. Viszont egyre kevesebben vállalkoznak rá, hogy végigmenjenek ezen a folyamaton.”
