"Csak ezt az egy regényt kell megírnom" - Röhrig Géza költő

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/6. (02. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bölcsésznek, filmrendezőnek, rabbinak tanult, dalokat írt és énekelt, több tévéfilm főszerepét játszotta, majd két verseskötettel állt elő: a hamvasztókönyv (1995, Múlt és Jövő) után nemrég jelent meg a fogság (1997, Széphalom). Haszid egypercesei megjelenésre várnak, s miközben nappalait a gyes-apukaság feladatai töltik ki, este regényt ír a konyhában.

Magyar Narancs: Sok mindennel foglalkoztál. A költészet az igazi szerelem?

Röhrig Géza: Ha verset írok, akkor az az igazi szerelem. Ha énekelek, akkor meg az. Vagy az sem. A versben amúgy az a jó, hogy minimálművészet, tehát sosem hagyja el az embert. Verset játszótéren, villamoson, bárhol lehet írni. A prózával rengeteg seggelés, eej uhnyem, utánanézés jár, amihez én eléggé lusta vagyok, úgyhogy titkon azt remélem, hogy nekem az életben csak ezt az egy regényt kell megírnom. Ezt viszont lelkiismereti kötelességem, hisz akikről szól, azok nem nagyon írnak. Én magam is állami gondozott voltam, később örökbe fogadtak. S ahhoz képest, hányan nőnek fel így ma is, döbbenetes, hogy a magyar szépirodalomban ez a környezet mennyire nincs jelen. Én azt szeretném majd valahogy bebizonyítani ebben a könyvben, hogy az ember tényleg képes kitörni a sorsából. Hogy no man est omen.

MN: Egy ilyen könyv megírásához a Csalog Zsoltéhoz hasonló elkötelezettség kell.

RG: Igen, bár ő inkább szociográfiát írt. Ha lehet egyébként, ne sokat beszéljünk erről az irományról, amit egyelőre nagyképűség is lenne regénynek nevezni, hisz nincs olyan stádiumban, hogy ezt a minősítést megérdemelje.

MN: Mit jelent számodra a vershez és a regényhez képest a dal?

RG: A dal minden. Többre tartom, mint a verset.

MN: Miért?

RG: Mert egy egész ember adja elő. Minden világosítás és hangosítás nélkül. Ott van, az orrod előtt történik. Amikor dalról beszélek, mindég egy ember által előadott dalra gondolok, s nem egy zenekari számra. Ami a dalban vonz, az a kitettség. A pszichosztriptíz. Mert légfürdőt kell vennie időnként a lelkünknek is. És a lakáskoncerteken sosem engem néztek az emberek. Lehajtották a fejüket, gondolkoztak. Ha meg fölfelé néztek, akkor tudtam, hogy emlékeznek. Szóval kiállsz, ráhajolsz a gitárra, mintha gyomorszájon vágtak volna, és elkezded. Itt nincs semmi manipuláció. Itt te vagy.

MN: A dal vonzása miatt vették át a Huckleberry együttes koncertjeinek helyét a lakáskoncertjeid?

RG: Igen. Iszonyú intimitásigényem volt és van. A Huckleberryben én senkinek sem lettem a barátja. Erről persze nem tehettünk, ám minden jó zenekart egy barátság tart össze. Úgyhogy elkezdtem egyedül játszani. Lenyűgözött, hogy egy számomra vadidegen ember beenged a lakásába ötven, számára vadidegen embert. Hogy akkor alszik el a gyertya, amikor épp véget ér a dal. Hogy ingyen van, s még egy meleg kakaót is kapunk. Vidékre is elmentem, ha hívtak. Erdélybe vagy kétszer.

Röhrig Géza Cannes-ban

Röhrig Géza Cannes-ban

Fotó: MTI

MN: Hogyan kezdtél el zenélni?

RG: A Huckleberry előtt két meghatározó élményem volt ezen a területen. Az egyik a Beatrice, a másik Cseh Tamás. A Ricse engem teljesen elsodort, bár sajnos csak az utolsó időszakát csíptem el. Emlékszem, büntetésből a szamárpadba ültettek a suliban, ahol ugye csak egyedül lehet ülni, viszont ebből adódóan megvan az az előnye, hogy dolgozatírásnál te döntöd el, A vagy B csoportot írsz. Én mindég B-t írtam, hogy föltehessem rá a Beatrice-koronát. Õrületesen jó és fontos volt a Ricse. Télen megengedték a művházigazgatók, hogy a színpadon alhassunk. Egy-egy Ricse-kazettán még ma is fölismerem a hangom, ahogy beüvöltök valamit. Mindég ugyanazokat szoktam beüvölteni, kábé ugyanakkor. Egy nagy család volt a közönség, akármilyen közhelyesen is hangzik ez. Péntek háromkor találkoztunk az újpesti összekötő híd alatt, s húztunk le a soros koncertre, mert akkor a Ricsét épp kitiltották Pestről.

MN: És Cseh Tamás?

RG: A fejemben úgy jön össze a Ricse és Cseh Tamás, mint mikor a Tórában a Jóteremtő megáldja Ábrahámot, azt ígérvén neki, hogy utódai oly számosak lesznek, mint a csillagok az égen, mint a föveny homokja. A bölcsek úgy szokták magyarázni a hasonlat kettősségét, hogy a csillagok távol vannak egymástól, homokszemcséből viszont rengeteg kell ahhoz, hogy egyáltalán homokról beszélhessünk. A közösségi énem tehát a Ricse volt, de soha senkit nem láttam babos kendőben a Cseh Tamáson, ahová viszont a bensőm, a csillag járt. Mikor aztán kirúgtak a gimnáziumból, és így a kollégiumból is, ahol laktam, már nagyon bizsergett, hogy kéne csinálni egy bandát. Ekkoriban ismertem meg a Papp Gyurit, aki a Tizedes és a Többiek énekese volt. Pár hét múlva sor került az első koncertre.

MN: Ez már Huckleberry volt?

RG: Az ős-Huckleberry. Egy nagyon punkos, önpusztító csapat. Majdnem minden koncertünkről lecsapták az áramot, mentőautó állt az épület előtt. Egy idő múlva aztán valahogy kikoptam ebből. Akkor vettek föl az egyetemre is.

MN: És jött az a formáció, amely kezdetben a Neurotickal, a Balatonnal, az Ági és a Fiúkkal játszott, később aztán önállóan is.

RG: Igen. Rengeteg kalózkazetta kering, demónk pedig sajnos csak egy van, azt is egyetlen nap alatt kellett fölvenni, ráadásul akkor éjszaka halt meg a dobosunk apja, de mivel már kifizettük a stúdiót, nem lehetett lemondani. Fröcskölt a könnye a dobról szegénynek.

MN: Pajor Tamás hatása benne volt a Huckleberryben?

RG: Persze. Egy cégnél voltunk betanított munkások. Én szerettem, amit ő csinált, ő meg nyilván szerette, amit én, különben nem léptünk volna fel annyit együtt.

MN: Pajor a Hit Gyülekezetben kötött ki, te hívő zsidó lettél. Mi fordított a vallás felé? Hogy lesz egy underground figurából szombatot tartó, kósert evő haszid?

RG: Egy underGod figura. Hát várjunk csak. Én tulajdonképp mindég hittem a Jóteremtőben. Az pedig, hogy a Tórához miképp jutottam el, talán Auschwitzcal függhet össze. Igen, míg mások számára épp a holocaust által lett vállalhatatlan a hagyomány, én épp azon keresztül jutottam el Istenig.

MN: Ezt hogy érted?

RG: Ha én ezt ki tudnám fejteni... Inkább csak a kereteit látom. Magyar-lengyel szakra jártam, de a bölcsészkart oly lehangolóan semmilyennek, reproduktívnak találtam, hogy inkább kimentem részképzésre Varsóba. Varsó viszont szörnyű egy hely, úgyhogy ha csak tehettem, Krakkóba utaztam, ahol remek színházakról és jazzről szólt a fáma. Innen aztán még egy órányira sincs a láger.

MN: Mi hatott rád ott annyira, hogy e témában százoldalnyi verset írj?

RG: Ez az egész jóval korábban kezdődik. Anyám a háború után árván maradt. Mindkét szülejét elvesztette. Később ez nyilván közrejátszhatott abban is, hogy rólam könnyebben lemondjon. A faluba egyébként, ahol született, az év egy bizonyos napján, a világ négy tájáról ma is elzarándokolnak a haszidok hajdani rebbéjük sírjához. Ha tehetem, én is velük tartok. Ami tehát ötven éve errefelé történt, engem nagyon is meghatároz. De mondom, a tábor hosszú időn át szinte hetenként történő meglátogatása volt a végső lökés a kötethez. Nyitásra odamentem, záráskor pedig el. Emlékszem például, mikor először indultam el oda. Egy kocsi megállt mellettem, s bár taxijelzés nem volt rajta, megkérdezte a sofőr, hogy Auschwitzba megyek-e. Mondtam neki, hogy igen, de nem találnám túl illőnek, hogy taxival. Valahogy kiszúrta, hogy nem Czestochowába (a katolikusok szent helyére - a szerk.) igyekszem. Próbált rábeszélni, hogy ő ingyen elvisz. Nem hagytam magam. Jött lépésben mellettem az úton. Végül beültem hozzá. Egy szó nem sok, annyit se szóltunk az egész út alatt. Ez akkor volt mellesleg, amikor a láger még szovjet felügyelőség alá tartozott. Õk maximum füvesítették a tábort, de alapvetően nem változtatták meg annak arculatát. Ma már lengyel design fedi az egészet, keresztek és kólaautomaták mindenütt. Külön buszparkoló, walkmanes, rágógumizó német tinik, egyeseken a tanár háta mögött az "ezt mi csináltuk, öreg" büszkesége. Amikor viszont én ott jártam, fehér tél volt, a barakkokban félóránként kikapcsolt az önműködő világítás, vaksötétben botorkálva kellett megtalálnom a villanykapcsolót. Néztem a magyar feliratú fogkeféket, és éreztem, hogy addig nem nyughatok, míg nem jövök rá, miért gyűlöli és irigyli ezt a kis népet a világ. Avagy mikor és hol kezdődött el az, ami ezekben a minden luxust nélkülöző gázkamrákban sem ért véget? A válaszért Lengyelországból visszatérve Izraelbe mentem. Még követség sem volt akkoriban Pesten, csak egy konzulátus. Héberül tanultam, dolgoztam, és szép lassan megismerkedtem az ortodoxiával. Hazajőve már világos volt, hogy ha valakit a zsidóság mélyebben érdekel, akkor innen el kell mennie, zsidó szempontból Magyarország egyszerűen inautentikus hely. Visszamentem tehát Izraelbe, ahová most már direkt a Tóra vitt. Ezen a nyáron találkoztam a feleségemmel is, aki viszont Brooklynba csábított. Egy haszid jesivában tanultam egy évig.

MN: Milyen volt a hamvasztókönyv fogadtatása, amit Bari Károly nagyon szép szavakkal mutatott be?

RG: Általában kedvező, bár nagyon sokan kikérték maguknak, hogy ez istenkísértés meg blablabla. Megértem őket, ám engem pont az a kérdés izgatott, hogy miképp érhető el az a már-már fotorealisztikus élesség, mely egyrészt sosem jellemző a szemtanúkra, másrészt mégis csak a szemtanúk sajátja lehet. S mivel magyar költő nem élte túl a lágert, s minthogy Auschwitzból mára már mitologéma lett, én szerettem volna ezt újra életközelbe hozni, zsidó részről megírni a dolgot.

MN: Érzésed szerint sikerült?

RG: A Talmudban, a Chulin traktátus 4:3-ban szerepel egy látszólag illogikus törvény. Ha tudniillik egy embrió meghal az anyaméhben, a bába, aki benyúl érte - és be kell nyúljon érte, különben meghal az anya is -, hét napig tisztátalanná válik a magzat érintésétől. Ezzel szemben az anya, ameddig a holt embrió benne van, tiszta. Abban a pillanatban viszont, hogy a magzat kikerül a testéből, ő is tisztátalanná válik. De miért ekkor? Hisz korábban nemhogy érintette, de teljesen körülvette az embriót. Most pedig, hogy az eltávozik a testéből, miért lesz tisztátalan? Egyszer így, egyszer úgy viselkedik a halál? Mi ebben a ráció? Valami ilyesmi történt velem a hamvasztókönyv után. Amíg írtam, minden oké volt, amikor azonban a kezembe vettem a kinyomtatott könyvet, egyfajta tisztátalanságot éreztem magamon. Ez nem holmi morális tisztátalanság volt, hisz abból kiutat jelenthet a bűnbánat, inkább olyan, mint amikor elütsz valakit az úton, bár te szabályosan közlekedtél. Azon tűnődsz, hogy miért épp neked kellett megölnöd ezt az embert. Az említett törvény tehát intellektuálisan megragadhatatlan, ám az empíria szintjén beigazolódik.

MN: Mostanában csak irodalommal foglalkozol: a filmrendezéssel miért hagytál fel?

RG: A film lassú, a filmkészítés tele van üresjárattal és kompromisszummal. Mire összegründolnám a pénzt, már rég egy másik filmen jár az eszem. Meg aztán a mozgókép körül rengeteg pénz van, s ez vonzza a tehetségtelen, agresszív alakokat. Túl sok embert bántottam meg, túl sok ember bántott meg. Csak egy példa. Kedvenc zenekarom, a Kispál és a Borz első CD-jének én csináltam a klipjét. Volt rá ötvenezer forint, ebből a kamera elvitt húszat. Valahogy nem volt kedvem beleállítani a Lovasit egy szélgépbe tátogni, úgyhogy megcsináltuk az egészet gyufaszálakkal. Azt hittük, jól sikerült, ám a menedzser nem fogadta el, mondván, egy klip promóciós célokat szolgál, a zenekarban pedig nem gyufaszálak játszanak.

MN: A nehézségek akár ösztönözhetnének is.

RG: Most semmi késztetésem a filmhez. Pedig korán, már a Bódy temetésén elhatároztam, hogy filmet fogok csinálni. Amatőr filmes voltam éveken át. A Skála elől hoztuk el a bevásárlókocsit fahrtnak. Rendeztem, játszottam, mentem az országos fesztiválokra. Ám amikor a főiskolán Szabó István a felvételi utolsó fordulójában megkérdezte tőlem, hogy "fiatalember, maga verseket is ír. Mondja, el tud képzelni egy olyan művet, melyet csak filmen lehet megcsinálni?", azt mondtam neki, hogy "ilyen mű nincs, tanár úr. Mindent meg lehet írni versben, és mindent meg lehet csinálni filmben is." Egyetértettünk.

MN: Miből élsz?

RG: A gyes előtt egy múzeumban vezettem tárlatot napi öt órában. Tanulságos volt.

MN: Az elsők között léptél be a Fideszbe, s az elsők közt léptél ki onnan. Az alakuló kongresszuson a záróprogram egy Huckleberry-koncert volt, az első kongresszuson pedig a te szövegedet láthattuk óriási betűkkel kiírva. Hogyan gondolsz vissza azokra az időkre?

Mai programok
RG: Nézd, én a Fideszbe úgy kerültem bele, mint mikor valaki megkér az utcán, hogy told meg a kocsiját. Ilyenkor az ember segít, de nem gondolja feltétlenül azt, hogy ő egy szuper kocsitoló. Amikor a kocsi beindul, egyszerűen visszalép a járdára. Amúgy meg igenis visszasírom ´89-et s vele a narancsjelvény előtti Fideszt. Az az egy év jutott nekünk a hatvanas évekből. Mert valami rejtett kóboráramszerűséggel ugyanaz a beatnik lelkesedés költözött akkor belénk, ugyanaz a sorsfordító izgalom, ami talán a hatvanas éveket is jellemezte. Aztán ennek minden komolyabb utóvédharc nélkül egyszer csak vége lett. Tért nyert a tömegpolitika, a közös értékrendhez való lojalitást felváltották a célszentesítő eszközök. Ez azonban már nem csak a Fidesz szégyene. Az ország egészéből tűnt el az a hangulat. Újra defenzív lett az értelmiségi, csak akkor mozdul, ha reagálni kell, ezért aztán utálja is magát rendesen. Mindezek ellenére én sokra tartom a politikát, s ki nem állhatom azokat, akik a moralitás talaján állva en bloc lenézik a parlamentet. Ez szimpla felelőtlenség. Írva vagyon ugyanis a Taanit 5-ben, hogy a Jóteremtő csak akkor lép be az égi Jeruzsálembe, ha a földiben már elfoglalta a helyét. Nekünk itt és most kell tennünk valamit. Sőt mindent. Annak pedig része a politika is.

MN: És az új köteted?

RG: Három évig vártam rá, de megérte; pont olyan, amilyennek szerettem volna.

 

Szántó T. Gábor recenziója Röhrig Géza Honvágy című verseskötetéről itt olvasható.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/6. (02. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...