Könyv

A karácsonyi könyvvásár egyik legszebb könyve volt Németh György, Ritoók Zsigmond, Sarkady János és Szilágyi János György munkája, az Osirisnál megjelent Görög művelődéstörténet, amelynek előzménye az először 1969-ben, majd átdolgozva 1984-ben kiadott A görög kultúra aranykora. Az új kiadás szerkesztőjével beszélgettünk.

Nem akarom elkerülni a vitát, de képzeletben megpróbálok tónust váltani, és a bírálóimnak, mintha beszélgetnénk, elmesélni, miért is berzenkedem annyira attól a beszédmódtól és modortól, ahogy Kornis Mihály a Kádár-korszakot színpadiasan felöltött "országébresztő" szerepben a nemzet asztalára feltálalja.

Kozma Lajos és a modern építészet ma megint aktuális. Nyilván, mert tombol Budán a (neo)modernizmus egy sajátosan elfajzott lakóparkos változata, s a szakma finoman helyreigazítást kér. És mert mindig előkerül valami új Kozma-lelet a gyűjtemények mélyéről, Kozma-ismerősök nappalijából, ami kicsit átrajzolja a kánont.

Õsz óta, nagy részben Kornis Mihály Kádár-filmjei nyomán, nagyon izgalmas, érdekes és fontos vita bontakozott ki a kádárizmus politikai és morális természetével kapcsolatban. Végiggondolva a dolgot egyáltalán nem meglepő, mégis sokan nagyon meglepődtünk, hogy a felkorbácsolódó indulatok igen jelentős része Kornis Mihály ellen irányult, sokkal inkább, mint a ma is legnépszerűbb 20. századi magyar politikus, Kádár János rendszere és módszere ellen.

Budapest urbánus kultúrájában új fejezetet nyitott az első, Kazinczy utcai Szimplakert. A Szimplacity Kft. azóta teljes hálózatot üzemeltető, prosperáló vállalkozássá nőtte ki magát, és trendalkotóvá lett - noha mára a Szimplakert a romkocsmahullám egyetlen túlélője a Belső-Erzsébetvárosban.

Döbbenten olvastam a többnyire nagyszerű Radics Viktória igazán nem nagyszerű írását a legutóbbi lapszámban (Hősök és árulók. Egy hamis beszédmódról, Magyar Narancs, 2007. január 25.). A szerző olyan dolgokat kezel evidenciaként és kér számon kombattáns hangnemben Kornis Mihályon, amelyek vagy messze nem evidensek, vagy éppenséggel önmagukban értelmezhetetlenek.

Sorozatunk első részében (2006. december 21.) fölidéztük a Ludas Matyi 1945 és 1956 közötti történetét, s a folyamatot, amelynek során a csípős nyelvű orgánumból rövid úton a pártállam hivatalosa lett. Az 1957-ben újraindított lap azonban sikerrel idomult a megváltozott körülményekhez, s így hosszú évtizedekre tartós népszerűséget és - amennyire ez egy vicclap számára lehetséges - komoly tekintélyt szerzett magának.

1956 évfordulója kapcsán érdemes foglalkozni azon értelmiségiek pályafutásával is, akik a forradalom bukása után Nyugatra menekültek, s ott azután jelentős sikereket értek el. Az egyik legkitűnőbb példa éppen a filozófus Lakatos Imréé, akinek hajmeresztő kanyarokkal teli életpályája kiválóan modellezi a múlt század magában is elképesztő históriáját.

A kortárs kritika elismerő figyelmét olykor közönnyel ellensúlyozza az utókor. Példa erre Szilágyi Géza életműve, hiszen kortársai közül a legkiválóbbak, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád írtak műveiről elismerő bírálatokat.

"Egy tavaszi reggel a küszöbön kuporogva, mohón és gyanútlanul olvastam egy testes könyvet, nagyanyám még a téli tollfosztások földerítésére kölcsönözte valami vándorkereskedőtől."

A hírlapi szórakoztatás letéteményese volt majd' fél évszázadon át. Első és utolsó életéveit leszámítva a Ludas Matyi az ország egyedüli vicclapjaként működött, s engedelmesen ki is szolgálta a pártállami propaganda igényeit. S mellesleg jócskán hozzátette a magáét a magyar humor diadalmas aranykorához.

Párizsba egykor beszökött az ősz, Berlinbe pedig Lukács György (1885-1971) őszi szelleme.