„Megdöbbentünk Kaffkától. Az arca szilvakék volt" - száz éve halt meg az egyik legjelentősebb női írónk

  • Kádár Judit
  • 2018.12.30 18:21

Könyv

A szigorú látogatási tilalom ellenére Kaffka Margit odakérette betegágyához orvos férjét, Bauer Ervint, s szó szerint a karjaiban halt meg.

„A fájdalom visszatért, iszonyú, hasogató fájdalom szaladt végig az erein, mint a tűzláng, rothadás szaga ütötte meg az orrát, genny és oszlásnak induló hús édeskés, émelyítő bűze; kinyitotta a szemét és derengő fényt látott az arcát borító durva fehér vásznon át szivárogni, ekkor megsejtette, hogy a halál szaga a tulajdon testéből árad” – írta le saját betegségének tüneteit Katherine Anne Porter Fakó ló fakó lovasa című kisregényében.

Bár Denverben hosszas kórházi ápolásra szorult, az amerikai írónő 28 évesen túlélte az első világháború kataklizmáját követő spanyolnáthajárványt. Ugyan az összes haja kihullott, majd fekete helyett őszen nőtt vissza, mégis szerencsésnek tudhatta magát, mert az A típusú influenza vírusa okozta világjárvány, mely a frontokról hazatért katonák és a hátországokban helytálló, kimerült lakosság köreiben tarolt, a jelentős alkotóművészek, tudósok soraiból is nagy számmal szedte áldozatait.

Spanyolnáthában halt meg a lövész-­árokban kapott fejsérülését még túlélő szürrealista költő, Guil­laume Apollinaire, csakúgy, mint a modern szociológia megalapítója, a német Max Weber. Ugyanez vitte el Gustav Klimt osztrák festőt, a bécsi szecesszió legismertebb alakját, illetve a merész aktjairól ismertté vált expresszionista „tanítványát”, Egon Schielét.

A Monarchia keleti felében, a Magyar Királyságban pedig száz éve, 1918. december 1-jén spanyolnáthában halt meg a magyar irodalmi modernizmus legjelentősebb női képviselője, az elbeszélő próza megújításában szerepet játszó regény, a Színek és évek szerzője, Kaffka Margit.

"Az arca szilvakék volt"

Schiele és Kaffka halála különösen megrázó volt: a festő hat hónapos terhes felesége három nappal korábban hunyt el ugyanabban a bécsi kórházban, mint Schie­le, aki a saját életéből még hátralévő csekély időt a halálos ágyán fekvő Edithet ábrázoló szkeccsek rajzolásával töltötte. Budapesten, az I. Sz. Belgyógyászati Klinikán Kaffka a lezárt ajtót betörve akart átrohanni a szomszéd kórteremben haldokló kisfiához, aki egy nappal élte túl anyját.

Kaffka Margit Székely Aladár fényképén

Kaffka Margit Székely Aladár fényképén

 

A szigorú látogatási tilalom ellenére az írónő odakérette betegágyához orvos férjét, Bauer Ervint, s szó szerint a karjaiban halt meg. „Megdöbbentünk Kaffka Margittól. Az arca szilvakék volt. Én az első pillanatban azt hittem, hogy a kék anyaggal bevont ágyneműje reflektál az arcán, de ez a halál reflexiója volt. (…) Magasra polcolt párnáira fektettük, agyongyötört urát újból az ágy szélére ültette, átölelve tartotta, aki szinte érthetetlen rövid idő múlva érezte, hogy az ölelése egyre gyengébb lesz. Meghalt” – jegyezte le a történteket a jelen lévő orvostanhallgató, Jaulusz Borbála. Egon Schiele még csak 28 éves volt, Apollinaire és Kaffka éppen tízzel több: mindnyájan a legveszélyeztetettebb korcsoportba tartoztak.

Túl erős ellenreakció

Az 1918 és 1920 között három hullámban pusztító epidé­miának ugyanis a korábbi járványoktól eltérően főként nem öregek vagy gyerekek, hanem erős immunrendszerű fiatal felnőttek estek áldozatául, mivel a halált éppen a jól működő immunrendszer túl erős ellenreakciója, a fokozott citokinfelszabadulás okozta.

A cseppfertőzéssel terjedő vírus magas lázzal járó tüdőgyulladást idézett elő, károsította a tüdőszöveteket, a légzést akadályozó vizenyőt, belső vérzést okozott, a betegek cianózis következtében elkékültek, végül megfulladtak, az első tünetek megjelenését követően akár 24 órán, legfeljebb három-négy napon belül. (Egy szemtanú szerint halála előtt Apollinaire egész teste elfeketedett.)

A legszörnyűbb Pesten

A járvány származási helyét máig nem sikerült tisztázni, csak annyi bizonyos, hogy a hadviselő felek propagandisztikus célból a velük fegyveres konfliktusban álló országokat vádolták. Az egyik kiindulási góc talán az USA Kansas államának Fort Riley-i katonai bázisa lehetett, de a világ számos pontján szinte ugyanakkor jelent meg 1918 tavaszán, a franciaországi Brest városától a nyugat-afrikai Sierra Leone fővárosáig.

Gyors lefolyása miatt Amerikában „three-day fever”-nek, háromnapos láznak nevezték, a magyar neve azért lett spanyolnátha, mert a tömeges megbetegedésekről a háborúban semleges Spanyolország sajtójában írtak először. A hadviselő felek országaiban pánik kitörésétől tartva a cenzúra akadályozta a lakosság megfelelő tájékoztatását: a magyar lapok eleinte enyhe lefolyású járványról, illetve az attól függetlenül jelentkező tüdőgyulladásról cikkeztek, igaz, sokáig nem jöttek rá, hogy egyetlen kórról van szó, s az influenzavírus okozza a vérzéses tüdőgyulladást (több szakértő az influenza helyett tüdőpestisre gyanakodott).

Spanyolnáthás beteget kezelő nővérek 1918-ban

Spanyolnáthás beteget kezelő nővérek 1918-ban

Fotó: Wikipédia

A tűzvész gyorsaságával terjedő járvány második, legnagyobb emberveszteséggel járó hulláma, melynek Kaffka is áldozatul esett, éppen a Monarchia összeomlása és az őszirózsás forradalom kitörése idején tetőzött az országban. Hatékony ellenszere nem lévén – sokan aszpirint szedtek a megelőzésére –, az epidémia 1919 elején magától szűnt meg. A H1N1 altípusú influenzavírus okozta ragály harmadik, enyhébb hulláma, ami az Egyesült Államokban 1919 tavaszán jelent meg, Magyarországon 1920 elején két hónapig pusztított, de a pandémiát utójárványok is követték: 1922-ben IV. Károly magyar király is „tüdőgyulladással súlyosbított spanyolnáthában” halt meg Madeira szigetén. Míg az első világháborúban 17 millió ember vesztette életét, a három évig tartó világjárvány 50–100 millió ember halálát okozta.

Ennél pontosabb számot azért nem sikerült megállapítani, mert több, jelentős népességű országból, mint például Kína és a polgárháború dúlta Oroszország, nem álltak rendelkezésre mortalitási adatok. Annyi bizonyos, hogy a spanyolnátha az emberi történelem legnagyobb pusztítást okozó járványa volt, és több ember halálát okozta, mint a két világháború együttvéve.

Ha a lapok a tényeket igyekeztek is elmismásolni, a hírek terjedését nem lehetett megakadályozni. A veszély elől a dévai állami reáliskola internátusába menekített fiának Kaffka például nemcsak azt írta meg október közepén, hogy „tegnap Karinthy Frigyes bácsinak, írótársamnak a felesége halt meg másfél napi betegség után”, hanem mintegy általános tájékoztatást adott a helyzetről, kijelentve, hogy a spanyolnátha pusztítása a „legszörnyűbb Pesten, ahol naponta tízzel növekszik a halottak száma”. (Edith Schieléhez hasonlóan Karinthy felesége, Judik Etel színésznő is hat hónapos terhes volt.)

A paraszt is ember

Miközben a magyar lakosság, legalábbis eleinte, megértéssel fogadta a háborút, melyben megbüntetni remélték a renitens Szerbiát, Kaffka Margit és Ady Endre (akihez az írónőt őszinte barátság fűzte) az első pillanattól fogva gyűlölte a végül globális halálos kórba torkolló vérontást.

Az olvasó figyelmét archaizáló stílusával szándékosan a középkori állapotok és a jelen barbársága közti párhuzamra felhívó Krónikás ének 1918-ból című versében Ady összefüggésbe is hozta az öldöklést, melynek következtében „vér-folyók partból kitérűlnek” a háborút követő járvánnyal, amikor „a Föld lakói dög-halmokba dűlnek”.

Kaffka a háborút a „világbutaság” és „világgonoszság” megnyilvánulásának tartotta, s tífuszon átesett, a frontról a temesvári katonai kórházba átirányított, kórboncnokként dolgozó férjét leveleiben folyton „a spanyoltól” óvta, „hogy ha már a háborút kiálltuk, ilyen buta járványban el ne patkoljon a végén egyikünk”. De az elszegényedett dzsentricsaládba született írónőnek, aki nehéz, félárva gyerekkora, szegénységben telt ifjúsága s egy rosszul sikerült házasság után a második férje oldalán végre boldogságra lelt, nem volt szerencséje. Pedig a dzsentri hanyatlását egy idősödő nő szemszögéből láttató Színek és évek után fél évtizeddel, 1916-ban megjelent, a városi alsóbb osztályok életét együttérzéssel ábrázoló pacifista kisregénye, a Két nyár tanúsága szerint az irodalomban is új utakra talált.

A háborút lezáró békeszerződések létrejöttét Kaffka nem élte meg, de azon kevesek közé tartozott, akik már 1918 őszén biztosak voltak benne, hogy Magyarországot súlyos területi veszteség éri majd. Azért nem javasolta férjének, hogy Pozsonyban, az egyetemen vállaljon állást, mert attól tartott, a város más országhoz fog kerülni, bár azt még ő sem sejtette, hogy melyikhez. (Tisza István még október végén is „fantazmagóriának” minősítette egy cseh–szlovák állam létrejöttét.)

Halála előtt pár nappal anyjához írt utolsó levele arról tanúskodik, hogy Kaffka Margit támogatta Károlyi Mihály kormányát, már csak azért is, mert tartott egy túl hamar bekövetkező, vélekedése szerint mindenképpen erőszakkal járó szocialista forradalomtól. A háborúért a dzsentri és az arisztokrácia vezette korábbi kormányokat tartotta felelősnek, s úgy gondolta, hogy az úri magyar középosztály tagjai az őszirózsás forradalmat követően őket ért atrocitásokért, vidéki birtokaik kirablásáért, kastélyaik felgyújtásáért végső soron magukat okolhatják:

„Azok az »úri családok«, akiket emlegetsz, sajnálni valók, igaz: de mégis egy sok száz éves bűn kezdi magát megbosszulni sorsunkban. Ugyan gondoltak-e valaha arra, hogy a paraszt is ember, hogy a gazdasági cselédnek is rendes, egészséges, tiszta és csinos külön házra van igénye a munkája után, hogy minden tanyán legyen iskola, kórház, doktor, patika és népkönyvtár? Állati létben hagyták a szegény páriákat, hát most állatmód viselkednek, nem tanultak egyebet” – írta 1918. november 20-án haza, Nagykárolyba.

Ady Endre

Ady Endre

 

Kaffka Margit halálhíre a nagybeteg Ady Endrét annyira megviselte, hogy sógornője, Ady Lajosné visszaemlékezése szerint „három napra leírhatatlan állapotba” került, bármit jelentsenek is talányos szavai. Már a költőnek is két hónapja volt hátra csupán, s bár szifilisz okozta gerincsorvadás vitte el, a Pesti Napló haláláról beszámoló tudósítója úgy tudta, bekövetkeztében a tüdővizenyőt okozó spanyolnáthának is szerepe volt. A lap megalakulásától a Nyugat megbecsült munkatársának számító írónő tragikusan korai távozása a folyóirat szerkesztőségének tagjait is megrázta.

A kritikus Schöpflin Aladár még tíz évvel később is így emlékezett: „Kaffka Margit temetése a farkasréti temetőben, ólmos-esős, zord decemberi alkonyatkor, a háborús katasztrófa pánikjában és a spanyolbetegség szörnyűségének tetőpontján vergődő város hidegtől dideregve, tompa fájással gyötört szívünkben – még ma is iszonyat fog el, ha álmatlan éjjel rágondolok. Akkor éreztem először éle­temben a halál borzalmas valóságát. Az volt az érzésem, hogy most minden meghal.”

Neked ajánljuk