Egy élet műbőrben

Ungváry Krisztián–Meruk József: Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai – egy sztálinista diktátor börtönben, jólétben és száműzetésben

A történeti kutatást néha különös véletlenek segíthetik: így került elő, látszólag váratlanul, Rákosi Mátyás, a hírhedett bolsevik despota hagyatékának egy jelentős része a festői Ciprus szigetén, egy szállodai szobában, még a kilencvenes években, hogy azután némi hányódás után 2016-ban pont Ungváry Krisztián történésznél kössön ki (aki megvásárolta állítólagos megtalálójától, egy angol újságírótól, sőt, azóta már el is adta).

A műbőr táska több mint háromszáz darabos gyűjteményt rejtett, amelyek között akadnak elküldött levelek másolatai, sőt vélhetően piszkozatai, ahogy a diktátor, illetve a már bukott politikus bejövő levelei, igazolványai, szovjet tartózkodási engedélye. Ungváry nem egyedül vállalkozott e leletegyüttes elemzésére: szerzőtársként szegődött mellé Meruk József újságíró, aki hajdani moszkvai tudósítóként jól ismeri az orosz (és a néhai szovjet) körülményeket, maga is kutatott az ottani források között, és értelemszerűen jól tud oroszul. Ennek a ténynek már abból a szempontból is jelentősége van, hogy a kiterjedt levelezés és a többi irat jó része 1956 után keletkezett. Sok közöttük a szovjet illetékesekhez, pártvezetőkhöz, Hruscsovhoz, majd 1964 után már Brezsnyevhez írt rövidebb-hosszabb episztola. A papírhegy filológiai szempontú elemzése is érdekes lehet, de nem feltétlenül a nagyközönség számára. Ungvárynak és Meruknak inkább az volt izgalmas, hogy a közelmúltban keletkezett oroszországi tanulmányok, könyvek, forráspublikációk, elemzések tükrében mennyit árulnak el ezek a sokszor nagyon is beszédes emléktöredékek arról, ki is volt maga Rákosi, és vajon magyarázzák-e uralmának és száműzetésének motivációjukat tekintve sokszor homályban maradó eseményeit. Meglepetés persze bőven akad a kötetben, még ha annak szerkezete a műfajából adódóan kicsit töredezettnek, logikája lóugrásszerűnek tűnhet. A szerzők mindenekelőtt arra kerestek és találtak bizonyítékot, hogy Rákosi a szegedi Csillagbörtönből való 1940-es szabadulása és közvetlenül a Szovjetunióba való kerülése után változhatott meg sok tekintetben gyökeresen, ami mind jellemét, mind a hatalomhoz való hozzáállását és a szovjet politikai-állambiztonsági szisztémába való beágyazottságát illeti. Ekkor lesz belőle kíméletlen, monomániás hatalomtechnológus, egy cél hajtotta manipulátor, akinek már mit sem jelentenek a régi barátokkal fenntartott kapcsolatok (amit a Sík Endrével – szintén a Szovjetuniót megjárt kommunistával, 1958 és 1961 közötti külügyminiszterrel – a hatvanas években váltott levelezése is tanúsít).

Másrészt ekkor alakul ki a szovjet vezetésre is hatást gyakoroló legendája, a sajátos Rákosi-márkanév (Ungváry megfogalmazásában: brand), ami később lehetővé teszi hatalmának kurzusváltásokat túlélő megmaradását (egy bizonyos határig), majd azt is, hogy sértetlenül, sőt egy ideig az általa kifejezetten igényelt viszonylagos luxusban tölthesse emigráns éveit. Amikor pedig sorsa rosszra fordul, Rákosiból kibújik a tőrőlmetszett kalandor: kirgizisztáni száműzetéséből a Kínai Kommunista Párt vezetőinek a hatvanas évek közepén (tehát a kínai–szovjet konfliktus kellős közepén) kézzel, angolul (!) írt letelepedési kérelme minimum groteszk.

Szintén a bizarr humorral átszőtt kisrealizmus műfajába tartoznak a hagyatékban talált, a Kútvölgyi kórházból a Szovjetunióba, Rákosi után küldött diétás tanácsok a nehéz sültek, erős kávék, teák, kakaó, állati belsőségek, füstölt halak fogyasztásának kerüléséről, meg a gondosan összeállított, 1956. október végi menüsor (amelyben orvosai pont 23-ára írtak neki elő becsinált levest). De mielőtt azon tűnődnénk, mennyire volt könnyen összeüthető, még egy protekciós számára is, a lecsó tojással vagy az almás rétes az ötvenes évek Moszkvájában, akadnak itt keményebb fejezetek. A legerősebb alighanem Pálffy György (a Katonapolitikai Osztály nevű, egykor hírhedett elhárítószerv vezetője, majd a Rajk-per másodrendű vádlottja) bukásának körülményeit igyekszik tisztázni: hogyan engedhette meg magának Rákosi egy olyan ember félreállítását és kivégzését, aki maga is a szovjet katonai elhárítás (GRU) régi ügynöke volt, és akinek a lakásán a letartóztatását követő házkutatás során tényleg találtak egy rádióadót – igaz, ezen nem titóistákkal, hanem Moszkvával tartott kapcsolatot.

Nos, a könyv állítása szerint Pálffy lebukása afféle láncreakciót indított el Moszkvában, ahol úgy döntöttek, felesleges a baráti biztonsági szerveket belülről megfigyelni, elég lojálisak azok maguktól is – aki pedig vesztére dekonspirálódik, annak a központ is elengedi a kezét. Annál is inkább, mert a hatalom legfelső szintjein is megvoltak addigra hűséges embereik – valószínűleg maga Rákosi is a szovjet (katonai) elhárításnak dolgozott már a háború óta, de ebbéli kötelmein túl, magánszorgalomból is sűrűn jelentette fel a moszkvai központban saját harcostársait, nem kímélve a testvérpártok vezetőit sem.

Nem mindig könnyű olvasmány ez a kötet, amely a téma iránt elkötelezett érdeklődést és némi háttérismeretet is feltételez az olvasó részéről (habár a bőséges jegyzetanyag rendre kisegít és új irányokba terel). A könyv lapjain előkerülő miniportrék (például a sok egyéb elfoglaltsága közepette egy tanulmányban még a málenkij robotot is elméletileg megalapozó Varga Jenőé) önmagukban is tanulságosak, de már azért is megéri forgatni a kötetet, hogy egy kicsit megérthessük, milyen különös mentalitást és gondolkodásmódot kívánt a szovjet valóságban testet öltött téveszme makacs szolgálata.

Jaffa, 2018, 331 oldal, 3990 Ft