Magyar Narancs: „Generációja legjobb elméje” – ezt a The New York Timesban megjelent cikkében állította David Foster Wallace-ról néhány nappal azután, hogy a Végtelen tréfa szerzője öngyilkos lett. Ez a szlogenszerű mondat azóta is rendre előkerül – most például a magyar kiadás fülszövegében. Tíz év telt el DFW halála óta; még mindig így gondolja?
Anthony Oliver Scott: Nem úgy értettem ezt a legjobb elmét, hogy ő lett volna mind közül a legbölcsebb vagy legmérvadóbb írónk. A legaktívabb elme – így talán pontosabb. Az olvasónak olyan érzése támad a Végtelen tréfa olvasásakor, hogy egy olyan elme társaságába került, amely megállás nélkül dolgozik, és hogy ez a szinte rögeszmés agyalás az őrületbe fogja kergetni a szerzőt.
MN: Ez azért elég kétélű dicséret.
AOS: Ez a Végtelen tréfa nagy vonzereje, és emiatt tud olyan frusztráló élmény is lenni. Ugyanez áll Wallace több más munkájára is. Nincs megállás, a kerekek szünet nélkül pörögnek-forognak. Wallace egyetemistaként filozófiát is tanult, s ahogy én látom, a nemzedéke regényírói közül őt foglalkoztatták leginkább a filozófiai és a matematikai diskurzusok. Főképp az izgatta, hogy ezeket hogyan állíthatja az írás szolgálatába, akár a fikció eszközeként, akár az írás témájaként.
| ||
MN: Ez az állandó agytorna jól jöhet az irodalomban, de hátráltató erő például a teniszben. Wallace nemcsak az írásaiban foglalkozott előszeretettel a tenisszel, de maga is teniszezőnek indult – az, hogy végül felhagyott a versenyzéssel, a játék túlagyalásának is köszönhető.
AOS: Jó teniszező volt, de több volt benne, mint amennyit végül elért, ennek pedig épp ez volt az oka: az intuitív játék idegen volt tőle, sosem engedte el magát a teniszben sem.
MN: Az író halálakor írt New York Times-beli cikkben mintha megengedőbben írt volna a munkásságáról, mint tette ezt korábban, amikor a The New York Review of Books oldalain kimutatta a Végtelen tréfa erőltetett Pynchon-utánérzéseit. Kedvezőbb lett a véleménye az évek során?
AOS: Egy generációs jelenségre akartam csak kitérni. Wallace 1962-ben született, ’66-osként ide tartozom én is. Azoknak a többségében fehér férfiaknak, akik ezekből az évjáratokból készültek írónak, nagyon domináns írófejedelmek árnyékában kellett megtalálniuk a maguk útját. John Barth-szal, Pynchonnal, vagyis a posztmodern úttörőivel, rajtuk kívül pedig Philip Rothszal, John Updike-kal, Don DeLillóval kellett felvenniük a versenyt. Wallace-nak és társainak azt kellett kitalálniuk, miként vihetik tovább a hagyományt úgy, hogy lázadjanak is ellene, de közben valami eredetit is letegyenek az asztalra.
Én ezt látom Wallace karrierjének, főleg a korai szakasz nagy drámájának. A függőség természetének bemutatása azonban nem is annyira Pynchonnal és társaival, mint inkább Burroughszal rokonítja. Az említett cikket 2000-ben írtam, miután a Brief Interviews with Hideous Men megjelent Wallace-tól. Ebben a könyvében, amit egyébként nagyon szeretek, épp a szorongás jut kifejeződésre: vajon lehet-e még bármi újat mondani, vagy mostanra már minden kísérletet elsütöttek a nagy elődök?
MN: Szóval az évek során elnézőbbé vált Wallace-szal szemben?
AOS: Lehet, hogy megengedőbb lettem, bár erre nem nagyon volt szükség, hiszen a New York Review of Booksban közölt írásom sem volt heves kirohanás. Sosem találkoztam David Foster Wallace-szal személyesen, de az írásain keresztül mindig úgy éreztem, hogy egy ismerős szól hozzám, akinek – mint hasonló hátterű nemzedéktársa – jórészt osztom a tapasztalatait. Talán épp emiatt sikerült hevesebbre az első írásom; hogy mégsem mindenben, csak majdnem mindenben egyeznek a tapasztalataink. Ez az apró nézetkülönbségek narcizmusa.
Ami ennyire ismerős, az könnyen szül elutasítást; amiről azt hiszed, közel áll hozzád, azt hajlamos vagy kevésbé értékelni. De miközben ezen az első, hosszú cikken dolgoztam, mindvégig mély rokonszenvet éreztem a kísérlet iránt, amit Wallace célként tűzött ki maga elé. Olyan vállalkozás volt ez, ami nem akármilyen írói buktatókat rejtett magában. Amit a halálakor, tulajdonképpen nekrológként írtam, talán ugyanezeknek a gondolatoknak a rajongóibb megfogalmazása volt. Az a fajta ellentmondásosság azonban, amit a művei iránt éreztem, nem változott. Ez egyfajta írói védjegy is, senki sem tudta nála jobban fikciós formába önteni az intellektuális és érzelmi ambivalencia egy bizonyos fajtáját.
Így azt hiszem, nagyon is helyénvaló, és talán a befogadásának az egyetlen adekvát módja, ha mi is ilyen ellentmondásosan viszonyulunk Wallace műveihez. És ez nagyon is jót tesz a Végtelen tréfa utóéletének. Tulajdonképpen a mai korszellem nagyon is kedvez annak, hogy szűz olvasóként álljunk neki ennek a regénynek. Sok minden, ami a megjelenésekor még szatirikusnak vagy írói tréfának tűnhetett, mára valósággá vált. Persze ez a szatirikus disztópiák természete. Az a paranoid és hisztérikus világ, amit Wallace lefestett, ha nem is egy az egyben vált valóra, de sok mindenre rá lehet ismerni a mai viszonyok között. Amikor a könyv megjelent, az internet még sehol nem volt ahhoz képest, amilyennek ma ismerjük. Ez a kimerítő, monumentális, minden figyelmet kisajátító, rekurzív szöveg mintha úgy lett volna megformázva, hogy a mai internetes létezésünket vetítse előre.
MN: A Végtelen tréfa kéziratából a szerkesztő állítólag 250 oldalnyit még húzott is, így is ezer oldal feletti lett a végeredmény. Hozzáférhető a teljes kézirat is?
AOS: Michael Pietsch volt a szerkesztő, tőle sok mindent tudhatunk az eredeti kéziratról. Azt hiszem, a kimaradt részekből itt-ott megjelent valami, és bár ebben nem vagyok biztos, de feltételezem, hogy az austini University of Texas archívumában fellelhető a kézirat.
MN: A „generációja legjobb elméje” mellett népszerű idézetté vált öntől a „remekmű, amely egy szörnyeteg is”. Nem lehetett volna megszelídíteni ezt a szörnyeteget még 100-200 oldal húzásával?
AOS: Valószínűleg lehetett volna, de ezzel elveszett volna a szöveg egyik fő jellemzője, a monumentalitás. Ez éppúgy része a regény identitásának és a legendának is. Azok számára, akik végigolvasták a könyvet – és többen vannak, akik ezt állítják, mint ahányan valóban a végére értek –, olyan eljutni az utolsó oldalra, mint meghódítani egy hegycsúcsot. Ez is része a könyv hírnevének, a szöveg körüli titokzatosságnak. És hát majdnem negyedszázaddal a könyv megjelenése után nehéz is lenne egy rövidebb változatot elképzelni. Mégis, ki akarná elolvasni a Végtelen tréfa 250 oldalas változatát? Ki tudja, lehet, hogy úgy jobb regény lenne, de nem lehetne vele ugyanúgy kérkedni.
MN: Ünnepélyes pillanat lehetett, amikor elért a végére. Hol került erre sor?
AOS: Be kell valljam, hogy többször is nekikezdtem, és többször is feladtam. Aztán a New York Review of Books felkért, hogy recenzeáljam a Brief Interviews with Hideous Ment, és akkor már nem maradt más választásom, nincs mese, gondoltam, most már végig kell mennem rajta. Ez a szebbik megfogalmazás. Úgy is mondhatnám, hogy akkor fejeztem be, amikor fizettek érte. Fiatalabb koromban, amikor még több kitartásom volt, szinte gyűjtöttem az efféle irodalmi trófeákat. Ilyen volt végigolvasni William Gaddistól a The Recognitionst vagy Pynchontól a Súlyszivárványt. Remekül lehetett ezekkel felvágni.
MN: Ha valaki már épp feladná, a folytatás érdekében mit hagyjon ki?
AOS: Semmiképpen sem szeretnék nyilvánosan kihagyási tanácsokat osztogatni, már csak azért sem, mert ízlés dolga, ki melyik részt milyennek találja. Én a terroristás szál bizonyos részeit fárasztónak találtam, mások számára viszont épp ez a legszórakoztatóbb. Én nem teniszezem, de ahogy Wallace a teniszről és az iskoláról ír, azt öröm volt olvasni.
| ||
Másnak épp ez lehet unalmas. Senkire sem szeretném a saját ízlésemet ráerőszakolni. Engem leginkább a jegyzetek akasztottak meg olvasás közben, persze épp a megakasztás volt a szerző szándéka. Nem is nagyon tudtam jó stratégiát kifejleszteni, már ami a főszöveg és a jegyzetek közti ingázást illeti.
MN: A magyar fordítók szerint valahogyan el kell jutni a 162. oldalig, onnantól más élményben lesz része az olvasónak.
AOS: Ez pontosan így van. Maga a könyv tanít meg arra, hogyan olvasd, a szöveg ritmusa, struktúrája, az egész mintázata ekkorra veszi be magát a fejedbe. Ez persze csekély vigasz azoknak a nem keveseknek, akik csak a 159. oldalig jutottak.
MN: Nekik még mindig ott van ugyanebből az írógenerációból Franzen, Chabon vagy
Lethem. Ők is írtak vaskos köteteket, méghozzá jóval könnyebben olvasható opusokat.
AOS: Franzen például nagyon is tudatosan mozdult el a könnyebb befogadhatóság irányába, és végül is a realisták között állapodott meg. Chabon a mágikus realista a csoportban, ő is rendkívül könnyen olvasható. Franzen és Wallace meglehetősen komplikált baráti viszonyban álltak egymással, bizonyos értelemben riválisai is voltak egymásnak.
De az az intellektuális intenzitás, vegytiszta intelligencia, amit az ember Wallace-nál talál, az valami teljesen egyedi. Visszakanyarodva a „generációja legjobb elméjéhez”: nála jobban senki sem illusztrálta, hogy milyen gondolkodó elmének lenni e generáció tagjaként. Hogy miként lehet pusztán az intellektus erejével zöld ágra vergődni a világgal. Ebben azért valami nagy, nagy pátosz is rejlik, hiszen végül is ez lehetetlen küldetés. Lehetsz akármilyen eszes, a világ úgyis túl fog járni azon a nagy eszeden.
MN: Lehet azt mondani, hogy Franzen épp Wallace sikere miatt váltott valami másra, történetesen a realizmusra?
AOS: Valahogy így történt. Ami összekötötte őket, az az ambíciójuk mértéke, a törekvés a nagyságra. És az az ödipális viszony, ami ugyanazokhoz az irodalmi elődökhöz kötötte őket. Aztán Franzen a Harper’s Magazine-ban megjelent híres esszéjében kiállt a 19. századi társadalmi regény védelmében, egy olyan hagyomány újjáélesztése mellett foglalt állást, ami Balzacig, Tolsztojig, Zoláig, vagy hogy amerikait is mondjak, Dreiserig vezethető vissza. Míg Wallace elkötelezett híve maradt a posztmodern, spekulatív, allegorikus irányzatnak. Egy realista és egy antirealista – mondhatnám leegyszerűsítve és meglehetősen pontatlanul.
MN: Wallace esszéi – szóljanak teniszről, homárfesztiválról vagy karib-tengeri luxushajóútról – a mai napig népszerűek. Akik nem birkóztak meg a Végtelen tréfával, az esszékkel valamelyest kárpótolhatják magukat?
AOS: A híres esszék vagy riportok nagy része lapok megrendelésére született, így aztán nemcsak viszonylag rövidek, de valamiképp mégiscsak hasonlítanak egy magazinos cikkre. Az a szép ezekben, hogy úgy érzed, bármelyikük könnyedén kiadhatna akár egy ezeroldalas szöveget is. Persze ezek az írások eredeti formájukban jóval hosszabbak voltak. Azért ne a Végtelen tréfa helyett olvassuk őket, inkább a regényre való felkészülés gyanánt.
| ||
_(cropped).jpg "Anthony Oliver Scott")
MN: Próbálom elképzelni a cikk szerkesztőjének arcát, amikor megnyitja a Wallace-tól kapott szöveget, és meglátja a karakterszámot…
AOS: Egy barátom szerkesztette a Premiere filmmagazinnak írt cikkeit, a David Lynchről és a pornófilm-díjátadóról szóló egy-egy írását. Szerinte remekül lehetett együtt dolgozni vele. Profi volt, együttműködő, tisztelettel bánt a szerkesztőkkel. Izgalmas lehetett írásokat kapni tőle, különösen, hogy a legtöbbször az egyik magazinos cikk pont olyan, mint a másik. De nem egy Wallace-cikk! Az ő hangján egészen másként szólaltak meg ezek a szabvány riportfeladatok.
MN: Ön főállásban a New York Times filmkritikusa. Tegyük fel, hogy önnek kellene meggyőzni a hollywoodi producereket, akik Wallace egyetlen sorát sem olvasták, a Végtelen tréfa megfilmesítéséről. A szokásos hollywoodi pitch, mondjuk, két mondatból áll. Ön jön!
AOS: Oké, legyen ez a pitch: ez egy rendkívül szórakoztató könyv arról, hogy a szórakoztatóipar megszállott fogyasztása hogyan öl meg minket.
MN: Megvennék?
AOS: Biztosan nem.
