Mi a művészet feladata? Hogy szép legyen, felkavaró legyen, szent őrület legyen, jól mutasson, megvegyék, mámorító legyen. Ekként válaszol Botticelli kérdésére Caravaggio, Frida Kahlo, Van Gogh, Toulouse-Lautrec és Andy Warhol. A helyszín egy isztriai festőiskola, ahol Szűz Mária az igazgató, Botticelli a tanár, a fentebb felsoroltak pedig a nebulók. És persze ne feledkezzünk meg Leonardóról sem, akivel Botticellinek meg kell küzdenie az iskola vampja, Mona Lisa kegyeiért. Nem akarom elspoilerezni, milyen eredménnyel, annyit viszont talán elárulhatok, hogy a tanár úr mindent bevet. Például regényt ír Hemingway nyomdokain, hiszen a meghódítani vágyott boszorkány épp Az öreg halász és a tengert olvassa. A regénynek az lesz a címe, hogy Mona Lisa és a tenger. A valóság fikcióvá változik, vagy fordítva.
Olyan ez a próza, mintha Bukowski és Vian szerelemgyereke lenne: szabad asszociációk vegyülnek a szatíráig vitt szókimondó realizmussal. A nagy fantáziával megírt féktelen szkeccsek arra a kérdésre fókuszálnak, hogy mi a művészet helyzete egy végletekig elanyagiasodott világban. Botticelli végigjárja az impresszárió által előírt utat és befut Amerikában, ám a festményéről életre kelt Vénusz fölvilágosítja, hogy művészettörténet nincs, egyszerűen „egyesek ügyesebbek, pimaszabbak és szerencsésebbek, mint a többiek, s gazdagabb és befolyásosabb segítőket és támogatókat szereznek maguknak”. A szerző hetedik prózakötete egyik olvasatban lendületes, szürreális játék. A másik olvasatot Botticelli töprengései provokálják az alkotás és a megfelelni vágyás összeegyeztethetősége körül. Kit csap be a művész: a befogadót vagy saját magát?
Mégis spoilerezek: se megoldást, se feloldást nem ad ez a mediterrán hangulatú regény. És az a legnyugtalanítóbb, hogy nem is akarjuk tudni a választ.
Noran Könyvesház, 2015, 216 oldal, ármegjelölés nélkül
