Magyar Narancs: Afáziából doktorált – hogy jött ez az ötlet?
Helene Uri: Huszonkét éves voltam, a nővérem pedig harmincnégy, amikor agyvérzést kapott és afáziás lett, vagyis teljesen elvesztette a nyelvi és beszédképességeit. Innen az érdeklődés, és így mind a mester, mind a doktori szakdolgozatomat ennek a témának szenteltem. Időközben számos érdekességet fedeztem fel, például, hogy a bevándorlók sokkal kiszolgáltatottabbak az afázia tüneteinek.
MN: Önt ugyanakkor a két írott nyelv közül a normalizált, úgynevezett bokmål („könyv nyelve”) elhivatott harcosaként tartják számon, a dialektusokra épülő nynorskkal („újnorvég”) szemben.
HU: Ez túlzás. Csupán arról van szó, hogy az én gyermekkori nyelvem az oslói dialektus, mivel ebben nőttem fel, ez áll a legközelebb a szívemhez. Nem vagyok a vidéki dialektusok ellen, csak kiállok a saját nyelvjárásomért, amely Oslo és környékére jellemző, és a bokmål alapja is. Maguk, magyarok amúgy ebből a szempontból nagyon szerencséseknek mondhatják magukat: egy nyelvük van, szinte elhanyagolható dialektikus variációval, amely ráadásul izoláltan, a szláv és a germán nyelvektől távol helyezkedik el. Nyelvészetileg boldog helyzet ez.
MN: Első magyar nyelven megjelent regénye, A legjobbjaink az akadémiai világra tekint igen kritikus szemmel. Dolgozott egyetemi tanárként, személyes tapasztalatokról van szó?
HU: Természetesen nem tudtam volna megírni pont így ezt a könyvet, ha nem dolgoztam volna egyetemi körökben. Belülről sokkal jobban átláttam az akadémikusok világának játékszabályait, a működésük mechanizmusát. Ugyanakkor nincs benne semmi személyeskedés, a történet igazából fikció, holott nyilván valós személyiségekről mintáztam a főbb szereplőket. Az, hogy ennyi nyelvre lefordították, nyilván azt bizonyítja, hogy a megértéséhez nem kell a norvég egyetemi körökben mozogni.
MN: Mindazonáltal a norvég médiában elég nagy felhajtás volt körülötte, és pont a személyes nézeteltérésekre akartak rávilágítani, mivel a könyv egy évvel azután jelent meg, hogy feladta karrierjét az Oslói Egyetemen.
HU: Úgy gondolom, ezt jórészt a kiadóm marketingosztályának köszönhettem, akik úgy harangozták be a regényemet, hogy annak ez legyen az eredménye. A megjelenés évében nap mint nap újságírók hívtak fel, hogy tényleg ezt és amazt gondolom-e az Oslói Egyetemről, mert a könyvem, ugye, ott játszódik. Erre nem bírtam mást hajtogatni, csak azt, hogy „ehhez nincs hozzáfűznivalóm”.
MN: Nemrég jelent meg Magyarországon legújabb könyve, a Szavak a múltból. Többször is kijelentette korábban, hogy soha nem fog magáról könyvet írni, ebben mégis ön az egyik főszereplő.
HU: A regényben két szál fut egymással párhuzamosan. Ellinor igazi bölcsészfigura, az északnorvég Finnmark megyében kap kutatói állást, hogy a tengeri számik nyelvét tanulmányozza, amelyet szintén előbb-utóbb kihalás fenyegethet. Nemrég szembesültem a ténnyel, hogy évente a világban mintegy ötven nyelv tűnik el nyomtalanul, ezért is vettem elő a problematikát. Erre egyik nap felhívott engem egy ismeretlen nőszemély, egy távoli rokon, és az apai nagyapám felől érdeklődött valami családfa miatt. Egy kis kutatás után hamar kiderült: a papa is számi volt. Ez és édesanyám halála aztán arra ösztönzött, hogy jómagam is belekerüljek a könyvbe.
MN: Egészen mostanáig nem tudta, hogy lapp volt a nagyapja?
HU: Pontosan. Azt tudtam, hogy északról származott, illetve Amerikában tanult mérnöknek, de igazából ennyi is volt, hiszen én már nem ismertem. Édesapám is csak tizennégy éves volt, amikor 1937-ben az apja távozott az élők sorából. Az apai ágról inkább a nagymamám foglalkoztatott korábban, aki valószínűleg Norvégia első mérnöknője volt – igen, láthatja, csak az én elhajlásom a filológia és az irodalom, a család alapjaiban műszaki beállítottságú. Mindenesetre soha nem esett szó nagyapám lapp származásáról, és ez bizonyíthatja azt is, hogy a lappok helyzete Norvégiában nem mindig volt olyan kedvező, mint ma. Hiszen mára önálló parlamentjük, színházuk van, az Északi Irodalmi Tanácsban az egyik tag mellettem szintén számi. A nagyapám idején viszont a számi születés még inkább valami szégyenletes, kínos dolog volt, és talán ezért is lehetett, hogy korábban nem beszélt róla a családban senki.
