Világítótoronyban mesét kezdeni – félsiker. De azért beszéljünk a másik feléről is! A világítótorony közelében garázdálkodó szelekről például, amelyekről, csakúgy, mint a tenger hullámairól, Atlanta, a világítótorony kiskorú lakója (mellette egy apának nevezett nagykorú alkotja a torony teljes lakosságát) bensőséges tudással bír. Hála neki, egy számunkra, tengertelenek számára idegen, vizes világ alapvető alkatrészei kapnak gyorsan mesebeli neveket. Jó kis belépő ez e nedves-szeles, távoli vidékre, noha a célközönségnek belőtt gyerekek talán kissé értetlenkedni fognak a zeneiségük okán
Miles Davis vagy Ornette Coleman után elnevezett tengeri hullámokon. Ahogy P. Bori (6) is simán Csabának nevezi a Star Wars Jabbáját, úgy itt is bájos elhallások várhatók. Ebben a tornyos és felettébb dallamos világban is simán lejátszható lenne a mese, az Izlandra vetődött szerző bizonyára sokat tud a világvégi kis szigetekről és a rajtuk árválkodó világítótornyokról, de kis hőse addig nem fér a bőrébe, míg néhány tengerjáró szellemalak is bele nem keveredik a történetbe.
A szakállában egy Hilda nevű polipot rejtegető, hínárhajú szellemkapitány a mese legfőbb dísze, a Disney-nél biztos nyerő lenne egy helyes szombat délelőtti rajzfilmsorozatra, ám nincs az a bűbáj polip, iránytűszemű szellem és meseszép opálkőragyogás, mely kihúzna a bajból, ha a főhős maga nem felelne meg a világítótornyos mesék hőseivel szemben támasztott követelményeknek. Mivel kiskorú világítótorony-lakónknak mind az öröme, mind a bánata szívből jövőnek, tehát igazinak tűnik, a nagy kaland mellett pedig egy kis múltfeldolgozási-családegyesítési projekt is zajlik szemérmesen, néhány szellemalak bevonásával, igazán nem érheti panasz e több lábon – és nem csak tengerészlábat pótló széklábon – álló történetet.
Kolibri, 2016, 90 oldal, 2490 Ft
