Megjelenésük mindig esemény: Németh Gábor könyvei tartalommal töltik meg ezt az elkoptatott közhelyet. A szerző utoljára tizenkét éve adott ki a kezéből nagyobb lélegzetű prózát, ez volt a Zsidó vagy? című regény. Az új könyv egy Byron-filmhez helyszíneket kereső, Európa-szerte szabadon flangáló figura optikáján keresztül mutat be különböző helyeket és epizódokat, amelyeket az idegenség – többnyire a bevándorlóké –, illetve egymás végzetes megérthetetlenségének tapasztalata köt össze. (A könyv egy biarritzi taxisofőr figurájával rója le adóját a téma klasszikusa, Kosztolányi és a bolgár kalauz előtt.)
Az alapötlet szerint az elbeszélő, akinek „az összes kínos retorikai gyakorlat” mesterkéltsége miatt egészen a nem írásig problematikus az írás, a gyermekének szánja a feljegyzéseket, de ez a gondolat nem igazán szervül a könyvben, esetleg törölni lehetett volna mint segédvonalat. Ahogy az üres sorokkal tagolt, néha csupán két-három szavas, olykor több mint egyoldalas, csakis kisbetűkkel írt mondatokat-bekezdéseket is lehetett volna hagyományos prózába tördelni. Mert egyes olvasók szemének talán jólesik a szövegkép posztmodern mozgalmassága, de mások ma puszta modornak érezhetik. Ám ezek csak apróságok. Hosszan lehetne sorolni az olyan telitalálatokat, mint a „szájból mesélés” („fejből” helyett), a már A huron tóból ismert „design és dasein” örökbecsű szójátéka, a vastag könyvre alkalmazott „tiszteletet parancsoló papírtégla” metafora, a „gombostűket szopogató” kirakatrendező képe vagy az olyan szavak, mint a „kalácskonty” vagy a „tébolypálma”. Az ezekben és hasonló kifejezésekben megtalált pontosság öröme a könyvben végig irizálóan jelen lévő tragikum érzetét mintegy prizmaként szórja szét: egyszerre enyhíti és teszi lidércessé.
Mindössze egy ponttal maradt le a megosztott első helyről Oravecz Imre verseskötete. A Németh által említett kínos retorikai gyakorlatokba mintha a Távozó fa költője sem szeretne belegabalyodni. A versek többnyire teljesen lemondanak minden irodalmi műfogásról, és csak elvétve élnek a hasonlat, a metafora vagy, mondjuk, a felsorolás eszközével (ezek a legjobb darabok a könyvben). A szövegeket ezért sokszor nehéz is versnek olvasni, illetve van valami, ami olykor már-már a puszta olvasásnak is útjában áll, ez pedig a magányosan öregedő lírai én helyenként egészen kínosan kéjes önsajnálatának alaphangja. Gyakran olybá tűnik, mintha ez a lírai én rendre (például házasságaiban) rosszul választana, majd a kudarcért másokat okolna. Esterházy Péter Oraveczet a nagyszerű Halászóember darabjainak olvastán joggal nevezte nagy parasztköltőnek, és amikor a Szajla-versciklusról azt írta, hogy az nem más, mint „a parasztregény, melyet annyian kértek már számon”, igaza volt. Ez az új kötet azonban olyan eszköztelenül beszél egy kiürülő létállapotról, mint betegségről az orvosi lelet, amely az együttérzést felkeltheti ugyan, de esztétikai élménnyel kevéssé kecsegtet. (Ezt kritikusunk határozottan másként látta, lásd: Nem lesz vigasz , Magyar Narancs, 2016. április 21. – a szerk.)
Nádas Péter könyvének fejezetei eredetileg a Litera 2flekken című rovatában jelentek meg. (A könyvet Forgách András rajzai díszítik, aki az ötödik helyen szereplő könyvével íróként is jelen van listánkon.) Nádas regénynek nevezi, de terjedelmileg legfeljebb kisregény, amelynek hőse csakugyan nem személy, hanem egy német városka, annak temploma, illetve egyházközsége. A könyv túl rövid ahhoz, hogy az igazán érdekes eleje és hasonló vége között a harangokról szóló – nem mindig érdekes – közepe táján belefáradhatnánk. Ezt már csak a kötet végig bravúros nyelve sem engedné meg. Ahogy egyik zsűritagunk megjegyezte, Nádasnak, miközben felmutatja egy alternatív, békésebb európai történelem múltbeli lehetőségét, sikerül olyan szakrális nyelvet teremtenie, amelynek nincs szüksége vallásra. (Lásd még a kötet apropóján készült interjúnkat: „Nem lehet kiradírozni” , 2016. április 21. – a szerk.)
Van mondanivalója a szakralitásról listánk negyedik helyezettjének, A néző című naplókötetnek is, amely Kertész Imre 1991 (a Gályanapló befejezése) és 2001 (a Mentés másként szövegei) között írt jegyzeteit tartalmazza. Legalább a Gályanaplótól A végső kocsmáig meghatározó Kertész pályáján a gondolat: „Hogy mindörökre megfejthetetlen maradok a magam számára, ez nyilvánvaló”. A néző tétje kisebb, mint A végső kocsmáé, amely nem egyszerű napló, hanem a kreativitás elvesztésének dokumentuma és egyben cáfolata, illetve egészen mazochisztikusan őszinte önarckép volt. Az új kötetben Kertész élete gyökeresen megváltozik: éppen felkapja a világhír, amikor elveszíti első feleségét. Az asszony halálát leíró lapok Márai Kertész által is megidézett utolsó, öregkori szerelmesregény-szerű naplójára emlékeztetnek, de a könyvből mégis inkább a szerző sajátos világképe marad emlékezetes, amely mintha az ész – olykor meglepő módon egészen Hamvas Béla-i dimenziójú – miszticizmusa volna, egy különös hit, amely nélkülözi a vallás ballasztját. (Lásd még komoly kétségeket megfogalmazó kritikánkat: Kiabálás a lichthofból , 2016. március 31. – a szerk.)
A néző bizonyos szempontból Forgách András kötetével is rokon: mindkettőben hangsúlyos szerepe van a zsidóság kérdésének. Az Élő kötet nem marad az író édesanyjának titkosszolgálati múltját dolgozza fel, helyenként Esterházy alapművének jegyzetelgetős, tehetetlenül szitkozódós stílusában. Míg azonban a Javított kiadás adós marad az apa beszervezésének körülményeivel és indokaival, addig Avi Shaul Bruria világnézeti motivációi kezdettől világosnak látszanak. Világosnak, de egy kissé azzal együtt is ösztövérnek, hogy az asszony az elhatalmasodó depressziója miatt a titkosszolgálati tevékenységre alkalmatlanná való férje szerepét veszi át. A verstől a dokumentumon át a novellisztikus részekig számos műfajt felvillantó könyv jelenetei sokat profitálnak a szerző fölényes dramaturgiai tudásából, de részletes lélektani motívumokkal az elbeszélés jó darabig nem szolgál. Amikor az olvasó már nem is számítana rá, vagy már magában összerakta, a könyv végén kap árnyalt látleletet a Palesztinában született anticionista, kommunista asszonyról, erről a „bolygó zsidóról”, aki férjével együtt a „sehol lakója” volt. Nem voltak „se magyarok, se zsidók, se külföldiek, se elvtársak, se honfitársak… A Seol lakói voltak, a pokol lakói lettek, személyes pokluk lakói.” Ide szállt le értük – vagy csak utánuk – fiuk, az elbeszélő. (Lásd interjúnkat a szerzővel: „Nekem az anyám maga volt az égbolt” , 2015. december 17. – a szerk.)
Tolnai Ottó könyve, a Világpor nem első kiadás, de magyarországiként mégis az, mert eredetileg a Vajdaságban jelent meg 1980-ban, és a Kádár-kori cenzúra miatt akkor nem tudott megtörténni találkozása az anyaországi olvasókkal. Tolnai az egyik legnagyobb élő magyar költő, életművében, különösen – a pályatárs Tandori szakkifejezését használva – félhosszú versei közt ott van az újabb magyar líra nem egy remekműve. Ez a nem poénra kifuttatott, szélesen meanderező, soklélegzetű versbeszéd ugyanarra a poétikai kérdésre ad választ, mint Petri és Tandori munkái: arra, hogy milyen lehetőségei vannak a versnek a József Attila-i személyesség és költőiség utáni korszakban, miután a másfelé kísérletezők, például Pilinszky és Tandori – ez utóbbi szavai szerint –, a „leszorított, kicsontozott, hiányokkal ékes, pontossághajhászó, mívesen adagolt anyagú” megoldásokkal elmentek a falig. Nagy öröm, hogy Tolnai különös „porlandó parlandó”-ját mostantól a Jelenkor Kiadó életműsorozatának hangszekrénye erősíti fel. (Mi is meghallgattuk nemrég: „Mindennap mértem a vérszintet”, 2016. április 14. – a szerk.)
Gergely Ágnes Viharkabátjának darabjai nem igazi válogatott versek, ahhoz túlságosan fukar kezekkel vannak mérve a régiek: a kötet első felét inkább megválogatott vagy kiválogatott versek alkotják. Ezek megrostálása és újabb darabokkal való egybeszerkesztése Gergely Ágnes jellegzetes kötettípusát adja, ilyen volt korábban a Királyok völgye, a Necropolis vagy a Carmen lugubre is. A könyv első ciklusát – és ez a költő egész pályájára jellemző – a személyessé írt történelmi vagy a történelmi hangsúlyokkal nyomatékosított személyes emlékezet határozza meg. A Zilált idő című második ciklusnak inkább földrajzi kontúrjai vannak, Gibraltárról az ír partokig, Wormstól Föníciáig, míg a friss verseket tartalmazó, harmadik ciklus legtöbb darabja parafrázis, köszöntő-, emlék- vagy búcsúvers. Ezek nagy száma a Gergely Ágnes pályáján korábban is megfigyelhető közvetett, irodalmi ihlet túlsúlyba kerüléséről árulkodik, de ahogy korábban, a versek most sem lesznek indirektek vagy másodlagosak: hatásukat a megbicsaklásoktól mentes költői hang és az azt moduláló mesterségbeli tudás – elég itt az Orfeu negro című szonettkoszorúra utalni – mindig magától értetődővé teszi.
Nádaséhoz hasonlóan Kántor Péter Egy kötéltáncos feljegyzései című könyve is megrendelésre, ha úgy tetszik, méret után készült: a kötet szövegei eredetileg az Élet és Irodalomban jelentek meg. A költő életművében is jócskán akadnak félhosszú versek, és ebből a terjedelemből vezethetnének utak a kispróza felé. De Kántor prózájának mégsem a versek táján van a forrásvidékük: hol Mándy hangját intonálja, hol egy napihírt dolgoz fel novellisztikusan, hol családi ebédek húslevesgőzén kalauzolja át az olvasót, illetve egy sanghaji taxisofőr képében Kosztolányi bolgár kalauza (már megint), illetve Esterházy olasz takarítónője is reinkarnálódik. Talán lehetne több – ezt érzi az ember a mindössze tizenhárom tárcát tartalmazó, Nádler István különös, távol-keleti írásjelekre vagy számjegyekre emlékeztető festményeivel illusztrált könyvet becsukva, nem sokkal azután, hogy kinyitotta. (Folytatásnak ott van múlt heti interjúnk: „Miféle galuskát zabáltatnak itt velünk?” – a szerk.)
Ambrus Judit Isten konditerme című könyvének írásait két méltatója is novelláknak nevezi a hátsó borítón, de ezeket a sűrű, néhol egyenesen zsúfolt szövegeket a megmunkálásuk sokszor kimondottan versszerűvé teszi. Ezt az érzést erősítik az olyan költői szóalkotások is, mint a „paplanszomszéd”, „nyemmegés”, „pofoncsillag”, „undokharisnya”, „horkoláskazán”, „megsziázás”, „indulatjármű”, „bőrrétes”. A kötetet olvasva ugyanakkor egyre erősödik az érzés, hogy ez a magát lépten-nyomon mutató, aprólékos figyelem néha már túl sok: a nem mindig találó edzőtermi fogalmak – bemelegítés, strechingen, kardiofitnes, kismamatréning stb. – zsinórjára felfűzött szövegek például alighanem a zsinór nélkül sem peregnének szét. Úgy tűnik, az elbeszélő semmit sem bíz a véletlenre – vagy mindent az ellenőrzése alatt akar tartani, vagy csak nem tud ellenállni az ötleteinek –: a fülön szereplő képtől (amely a szerző kutyáját ábrázolja!) a köszönetnyilvánításokon át a kolofonig, amelyben a borítón látható kép címének szó szerinti és szabadabb fordítása is szerepel, egész egyszerűen mindent kidolgoz, pedig nem minden hasznosul az olvasói élményben. De ezek a megjegyzések inkább csak a külsőségeket érintik, mert a kötet szenvedéllyel és sok ötlettel bírja szóra a magyar költészet és történelem hagyományát, és van mondanivalója a jelenről, sőt a jövőről is. Metafizikáját érdemes Nádas és Kertész könyveiével egybevetni, de a hol nőként, hol gyerekként, hol álláskeresőként, hol végstádiumú betegként megrajzolt Isten legtöbbször tragikomikus gyakorlatait bemutató könyv írásai mégis mintha a Hrabal könyvének végén megszólaló szaxofonhangot, ezt az „iszonyatos, iszonyatosan elrontott, közönséges, ijesztő, rossz, engesztelő hangot” próbálnák meg aggályosan – és nem csekély sikerrel – lekottázni.
A lista tizedik és tizenegyedik helyén szereplő könyvekkel a verseskötetek száma végül ötön állapodott meg, ami önmagában is örvendetes. Fenyvesi Orsolya második kötetének verseiben helyenként nagy, geológiai, sőt csillagászati távlatok tárulnak fel, nemritkán álmok dimenzióiban, gyakran egyes szám második személyű szereplőt megidézve. Talán e távlatoknak is betudható, hogy képei olykor túl nagyotmondóak („a fák létágai”), olykor egyes fiatal költészeti törekvések minimalista halandzsának ható hangján szólnak, mint például ez a kétsoros: „A vadállatok bátorsága / lakott.” Bár néha akkor is találóak, ha fogalmilag nem egészen okadatolhatóak („sikítozó fű”). Végig meggyőzően szól Az átok című vers, amely a múlt, a kép, az emlék és a képzelet fogalmait összerántva fog át három generációt, vagy A porrengés emlékműve. Ez utóbbi – egyébként szintén kissé blöffgyanúsan induló – rövid darabban az irónia hirtelen a távolság olyan vákuumát teremti meg, amely szinte beszippantja az olvasót: „A felhőkben vérsejtek tornyozódnak, / ereket vájnak a bomló földbe, / kavicsokat terelnek a bőr alá, / amíg őket nézed, érted vannak, // de megázni nem vagyok hajlandó.”
Mezei Gábor Natúr öntvény című kötetének versei valamiféle gyengéd vágóhídi vagy nehézipari manierizmus jegyében íródtak. A költő anyanyelvi szinten beszéli kortársai meghatározó lírai köznyelvét, amelynek képkészletét remek találatokkal gazdagítja. Az olvasó nem biztos benne, hogy az olyan megfogalmazásoknak, mint „a legnagyobb prímszámok zaja”, megvan a fedezetük, de a „forró üvegpép”, a „kőhéj”, a „kásás sókúp”, a „zilált ágynemű szilánkos ráncai”, a „durvára darált hó”, a „ragacsos fapor”, a „kitinpép”, a „testes gőzbuborékok”, a „pikkelyes rozsdafalból csepegő lágyvas” vagy „a rozsda pergő pihéi” nemcsak a jövő irodalomtörténészének segítenek majd évtizednyi pontossággal datálni a verseket, de a mindenkori olvasót is gyönyörködtetni fogják, bőségesen kárpótolva azokért a nehézkességekért, amelyek, mint az egységes koncepciónak szigorúan alárendelt verseskötetek legtöbbjét, a Natúr öntvényt is jellemzik.
Minimum tizenegyes!
a Magyar Narancs irodalmi sikerlistája – magyar irodalom
1. Németh Gábor: Egy mormota nyara (Kalligram, 2016) 91 pont
2. Oravecz Imre: Távozó fa (Magvető, 2015) 90 pont
3. Nádas Péter: Az élet sója (Jelenkor, 2016) 66 pont
4. Kertész Imre: A néző (Magvető, 2016) 49 pont
5. Forgách András: Élő kötet nem marad (Jelenkor, 2015) 48 pont
6. Tolnai Ottó: Világpor (Jelenkor, 2016) 46 pont
7–8. Gergely Ágnes: Viharkabát (Európa, 2016) 40 pont
Kántor Péter: Egy kötéltáncos feljegyzéseiből (Magvető, 2016) 40 pont
9. Ambrus Judit: Isten konditerme (Műút, 2016) 36 pont
10. Fenyvesi Orsolya: Ostrom (Kalligram, 2015) 35 pont
11. Mezei Gábor: Natúr öntvény (Kalligram, 2016) 33 pont
Szavazóink: Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bazsányi Sándor, Bedecs László, Benedek Anna, Bojtár Endre, Csáki Márton, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Gács Anna, Harmath Artemisz, Hutvágner Éva, Jánossy Lajos, Jenei László, kabai lóránt, Kálmán C. György, Kiss Noémi, Krupp József, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Margócsy István, Németh Zoltán, Radics Viktória, Szűcs Teri, Tarján Tamás.
A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazás, jelen esetben a tavaly karácsonyi könyvvásár óta) magyarul megjelent négy szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.
