Nádasdy Ádám: Maguk is azok közé tartoznak, akik juszt is Coca-Colát kezdtek inni az elmúlt napokban? Beszélgettem Majtényi László exombudsmannal, mondta, hogy tulajdonképpen nagyon jót tesz a liberális erőknek egy ilyen barom ember, aki azt mondja, hogy bojkottálja a Coca-Colát. Az exombudsman szerint ennek vagy semmi hatása nem lesz a Coca-Cola-fogyasztásra, vagy még többen fogják inni.
Magyar Narancs: Tehát Boldog bojkottja nem is olyan rossz reklám.
NÁ: Lehet, hogy Soroson keresztül fizeti őt a Coca-Cola.
MN: Megérintette a képviselő homofób kirohanása?
NÁ: Hát hogyne érintett volna, hiszen meleg vagyok. Olyan ez, mint a zsidóknál, megérinti őket minden, ami ezzel kapcsolatos. Mosolyogva fogadtam, de én javíthatatlan optimista vagyok, mint Pangloss mester. Azt gondoltam, íme, tessék, már idáig jutottunk, hogy ilyen reklámok egyáltalán vannak. Ami persze azzal jár, hogy ostoba emberek ostobán reagálnak. De hát ez így volt ötven évvel ezelőtt Londonban is. Nézem a térképet, megyünk kelet felé, ennyi a lemaradás. Más barátaim persze azon szörnyülködtek, hogy még mindig itt tartunk, hiszen egy országgyűlési képviselő a Lajtától nyugatra ilyet nem mondhat. Ez is igaz.
MN: Ha ennél több van a plakáton, teszem azt, csókolózó férfipár, az nyilván még hevesebb indulatokat vált ki.
NÁ: Megmondom őszintén, azon én is meghökkentem volna. Mert azt provokatívnak éreztem volna. Ezt nem érzem provokatívnak, ezt csak a barom érzi annak. Vagy a barmok, nyilván sokan vannak. Itt épp arról van szó, hogy egy plakát hallatlan tapintattal kiszolgálja a közízlést. Na, de ezt én hoztam fel. Miről akart ön kérdezni?
MN: A Bánk bánról és a közösülésről. Shakespeare-fordításban jártas szakemberként egyszer megjegyezte, idézem: „Shakespeare-t folyton újítani kell, úgyse hagyja magát. Olyan, mint a közösülés: ha egyforma, ha más, muszáj csinálni. Van benne valami alapvető, szinte biológiai.” A Bánk bán magyarról magyarra fordítása során is működött ez a leküzdhetetlen vágy?
NÁ: Nevezzük kielégülésnek?
MN: Nevezzük.
NÁ: Kérem szépen, igen. Azért ne felejtse el, hogy nyelvész vagyok és engem tényleg leginkább a szöveg érdekel. A szavak embere vagyok. Tehát itt is arra voltam kíváncsi, hogy ez a Katona József tulajdonképpen mit akar mondani. Ahhoz nem értek, hogy ezt elő lehet-e adni. Hogy jó darab-e? Megfelelt-e a maga korának, netán előbbre mutatott? Némelyek azt mondják, ez a legjobb magyar dráma, amit valaha írtak. Én ezt nem tudom megítélni, nem is az én dolgom. Erre ott vannak az irodalmárok. De hogy bizonyos esetekben, amit a szereplő beszél, azt ő óhajtja csak, vagy mint tényt adja elő, hát az már nyelvtani probléma. Engem ez érdekelt, és a kielégülésem megvolt. Ezért vettem elő a Bánk bán német és angol fordításait, mert ugye a fordítóknak muszáj színt vallaniuk, hogy értik-e azt a sort. Ezekből puskáztam. Persze nem mindig értettem egyet velük.
MN: Hogyan szólal meg angolul a Bánk bán?
NÁ: Az angol fordító igyekezett régies lenni. Ez stratégia kérdése. Igyekezett úgy tenni, mintha ez egy 17–18. században keletkezett angol darab volna. Úgy verselt. Ez nem túl szerencsés választás, mert megterheli a szöveget.
MN: Az ön magyarról magyarra fordításával vagy eredetiben, de a Bánk bán még sokáig a kötelező tanagyag része marad, ám most, hogy a Nyugatot zsidó lapocskának tituláló Takaró Mihály is részt vesz a Nemzeti alaptanterv alakításában, akadhatnak olyan művek, amelyek nem állják ki a hazafiasságpróbát.
NÁ: Nem ismerem az urat, és nem ismerem a munkásságát. Nem sok jót ígér, az biztos. A jelenlegi kultúrpolitika nagyon szélsőséges, mintha csak azt akarná nagyon gyermeteg módon, hogy más legyen, mint eddig. Az eddigi magyar irodalom jó volt, ha nagyon mást akar ez az úr beválogatni, az nyilván kevésbé lesz jó.
MN: Az biztos, hogy Réz Pál például nagyon mást gondolt a Nyugatról, mint Takaró Mihály. Ő azon a véleményen volt, hogy a kortárs magyar irodalom sohasem ért fel például a Nyugat első nemzedékéhez. Osztja ezt a vélekedést?
NÁ: Én nem így látom. Szerintem például Petri György jobb költő, mint Tóth Árpád. De nagyon egyéni, persze, hogy ki mit tart jónak. Petri nagyon egyenetlen, nagyon rosszakat is írt, de hát írt néhány olyan kiváló dolgot is, amilyeneket Tóth Árpád nem írt. Most hirtelen ő jutott eszembe. Vagy Nádas Péter. Szerintem van olyan jó regényíró, mint Móricz Zsigmond, aki a Nyugatot szerkesztette is. Réz Pál kiváló ember volt, és nagyon jól ismerte az irodalmat. Nagyon szubjektív volt, talán ezért is szerettük. Igazi régi típusú kritikus volt, mint a 19. századi zenekritikusok, akik a lapjukban megírták, hogy ez a szimfónia jó, ez a szimfónia rossz. Punktum. Ő is ilyen volt, nem vacakolt.
MN: Némi vihart kavart Kőrössi P. József nemrég megjelent könyve, a Naplóromok; abban a Réz Pállal folytatott privát beszélgetései szerepelnek, amelyeket a szerző elmondása szerint a beszélgetések után, emlékezetből jegyzett le. Ez azért nem az a nemes Réz-kép, mint ami például a Parti Nagy Lajos-féle, memoárnak is beillő interjúkötetben megjelenik.
NÁ: A kérdés ugye az, hogy kínos-e, ha olyasmi van kinyomtatva, ami négyszemközt hangzott el. Azt nem tudjuk, mit mond Réz Pál odaátról, hogy ha látja ezt az újabb kötetet, míg a másik, a Bokáig pezsgőben kapcsán nyilván mosolyogva bólogatott, hogy gyerekek, igen, ez így volt, olvassátok el! Erre a könyvre nem tudom, mit mond, de hát ez erkölcsi kérdés, a „szabad-e a nagy emberek szennyesét kiteregetni?” fejezetbe tartozik. Amikor József Attila legprivátabb naplói megjelentek nyomtatásban, ugyanez merült föl. És akkor mindenki azt mondta, de hát ez a József Attila, róla mindent tudni kell. Mások azt mondták, hogy nem kell mindent tudni. És ebben van igazság. Régen élt emberekről például nem tudjuk, hogy néztek ki. És ez egyáltalán nem biztos, hogy baj. Tudjuk, hogy Szent Pál valószínűleg csúnya ember volt, erre utalnak jelek, de ennyi. Meg hogy Szent Ágoston valószínűleg néger volt. De ez teljesen mellékes. Kicsit ilyen ez is. Mint amikor túl közel megyek valakihez és szagolgatni kezdem. Engem igazából ez feszélyez.
MN: Óva intené a barátait a Privát beszélgetések Nádasdy Ádámmal című kötet megírásától?
NÁ: Úgy érti, még életemben, preventíve? Vagy már odaátról? Hát, így vagy úgy, azt üzenném, hogy hagyjanak békén. Nyilatkozom én eleget, például a Narancsban. Nagyon szép interjú, megjelent ’19-ben, lapozzák föl, dolgozzanak.
MN: A betegségnél kevés privátabb helyzet van: mostanában többször is beszélt a gyomorrákjáról és a lábadozásáról. Lehet jó irodalmat csinálni a betegségből? Lapunk kritikusa például a Hasnyálmirigynaplóról született írásában anno úgy ítélte meg, hogy ez Esterházy Péternek sem sikerült.
NÁ: Én azt gondolom, hogy desztillálni kell. Ha valakinek nem tetszett a Hasnyálmirigynapló, az talán azért is volt, mert hát túl direkt volt, mert ő valóban azt írta le, ami történt vele. És akkor lehet, hogy megint a szagolgatásnál tartunk, hogy miért kell olyan közel jönni, vagy ő miért jön olyan közel, és mutatja meg a hasát? Én nem vagyok olyan. Van, amikor azt érzem, talán baj is, hogy finomkodó vagyok, kicsit a fátyol mögül mutatom magam, kicsit kokettálok a világgal, ha gúnyosan akarok fogalmazni. Mint a régi úrinő, aki a bokáját egy pillanatra felvillantja a hosszú szoknyája alól. Na jó, ennél azért már több történt. Mondjuk, mindkét bokámat felvillantottam. Amikor most beteg voltam és kórházban voltam, írtam szorgalmasan verseket, amelyekben nem azt írtam, hogy ó, itt bal oldalt hogy fáj a hasam, hanem gyerekkori emlékek jutottak eszembe, szerelmek, és még mit tudom én. De valahogy igenis a hajtóerő az volt, hogy ezt most kell csinálni. Mondták, lehet, hogy meg fogok halni, de ha nem mondták volna, egy ilyen súlyos betegségnél ennyit magától is kitalál az ember. Hogy is mondjam csak, tehát a desztillálókészülék alatt égő tűz a betegségből származott.
MN: A magyar egészségügy nem a desztillálókészülékek hiányáról, hanem más hiányosságokról híres.
NÁ: Őszintén megmondom, nem panaszkodhatom, talán szerencsém is volt. Az esetem súlyos és érdekes volt orvosilag, ezért a sebészek szakmai érdeklődéssel fordultak felém. Mondták, hogy nem mindennap van ilyen műtét. Szóval challenge volt számukra ez a dolog. Egy fiatal orvos operált, de az idős professzor asszisztált a műtéthez, ami nagy dolog. És érdeklődéssel asszisztált. Valahogy az egész osztály tudta, hogy innentől idáig kettévágtak. Italo Calvino egyik regényének az volt a címe, hogy A kettészelt őrgróf. Ez jutott eszembe és ezen nevetnem kellett, pedig nem kellett volna, mert fájt. Sokan mondták nekem, hogy a magyar egészségügy annál jobban működik, minél súlyosabb baja van az embernek, mert akkor tényleg odafigyelnek. Én tényleg a legnagyobb ügyszeretetet tapasztaltam irányomban. Egy hétig feküdtem az intenzíven, úgy, hogy nem volt szabad szinte meg sem mozdulnom. A legjobbakat mondhatom, tényleg. Egy sóhajtásomra ott termett valaki, míg tudom, hogy kevésbé súlyos dolgoknál azt mondják, jól van, mindjárt jövünk.
MN: Talán segíti a gyógyulást, hogy a miniszterelnök éves-rendes tusnádfürdői beszédében feltárta az illiberális rendszer lényegét, ez pedig nem más, mint a keresztény szabadság.
NÁ: Most mit mondjak erre? Ez síkhülyeség. Ez ugyanolyan, mint amikor Orbán Viktor elkezdte magát polgárinak nevezni. Senkit sem akarok megbántani, de polgárnak itt vagyok én. Meg Márai Sándor. És akkor nekem azt mondja, hogy ő polgári. Mást se hallottam a kommunizmus alatt, mint hogy én túl polgári vagyok. Most meg azt hallom, hogy én nem vagyok eléggé polgári. Ne már!
MN: Rendre felmerül az ún. tusványosi összeborulás kapcsán, hogy vajon a NER-t fényezi-e például Lovasi András vagy a Quimby, amikor fellép azon a fesztiválon, amelynek sztárfellépője Orbán Viktor. Hasonló dilemma lengi körül a Petőfi Irodalmi Múzeumot is.
NÁ: Én megyek, mennék, voltam is. Most mit mondjak magának? Tudja, hányszor írtam alá olyan papírt, mint egyetemi tanársegéd vagy adjunktus, hogy az ifjúságot marxista szellemben fogom nevelni? Anélkül, hogy egy percig is arra gondoltam volna, hogy én marxista szellemben fogom nevelni az ifjúságot. És mit mond Jézus? Kinek a képe van a pénzen? Hát, a császáré. Az én tűréshatárom másutt van. Ahhoz már nagyon gonosznak vagy utálatosnak kell lennie valakinek, hogy én ne menjek valahova vagy bojkottáljak valamit. Kérem szépen, a tusnádfürdői-bálványosi rendezvény az azért más, nem? Az egy pártrendezvény. Ha én nem szimpatizálok azzal a párttal, ez esetben a Fidesszel, márpedig nem szimpatizálok, akkor miért menjek oda. De hiszen nem is hívnak, mert nyilvánvaló, hogy nem szimpatizálok. Míg a Petőfi Irodalmi Múzeum nem pártintézmény, egyelőre. Rendben, Demeter úr pártember, de azt nem látom, hogy a cégtáblát átfestette volna Fidesz Irodalmi Múzeumra.
MN: Elugrana előle, ha a NER megdobná egy díjjal? Ott van például a Magyar Művészeti Akadémia Nemzet Művésze díja. Költőknek ideális.
NÁ: Pénzt bármikor, Köves úr. Az más. Az mindent überel. Ahhoz már nagyon, nagyon kakisnak kell lennie alul valaminek, hogy azt én ne fogadjam el. Ráadásul, már bocsásson meg, de úgy érzem, ha engem, mit tudom én, milyen díjra érdemesítenének, akkor valószínűleg azt én meg is érdemelném. Hát, akkor meg, miért ne vigyem haza azt a pénzt. Persze, ha valamilyen olyan nevű díjat akarnának adni, amihez semmi közöm, az más dolog, de az nem fordul elő.
MN: Ősszel egy francia kiadó megjelenteti Proust elveszettnek hitt, a testi szerelmet taglaló novelláit…
NÁ: Na, végre! Szaftos, homoerotikus jelenetek?
MN: Nem kizárt.
NÁ: Érdeklődéssel várjuk, hogy mit írt.
