Helykeresés

Az állami erőirodalom térnyerése és az ellenzékinek tartott írószervezetek kivéreztetése miatt éles viták zajlanak a Szépírók Társaságában: hogyan őrizhető meg a hitelesség és tartható felszínen a társaság?

Reggel Orbán Viktor – formálisan a miniszterén keresztül – kinevezte a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) igazgatójának az exszázadvéges Demeter Szilárdot, és estére a kormány már pályára is állította az új irodalmi erőközpontot. Elkülönítettek 17 milliárd forintot a PIM hároméves büdzséjére és ingatlanok felújítására, a széphalmi Kazinczy-sírkertben a miniszterelnök jelenlétében „külhoni” írószervezetekkel együtt írták alá az „összmagyar irodalom” átszervezésének nagy tervét (emiatt a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának tizede kilépett a szervezetből, a vajdasági irodalmi élet pedig zúgolódni kezdett).

A Magyar Írószövetség Bajza utcai székháza a benne lévő könyvtárállománnyal a PIM fennhatósága alá került, az irat- és dokumentumgyűjteményt a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum vette át. Az Írószövetség elnöke, Szentmártoni János, aki egyébként az Orbán János Dénes-féle Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft. (KMTG) által gründolt Előretolt Helyőrség irodalmi melléklet főszerkesztőjeként lényegében Demeter alkalmazottja, egy sajtótájékoztatón minderről árulkodó megjegyzést tett: „Választanom kellett, vagy sziklának ve­zetem a hajót, vagy kompromisszumot kötök.”

Beosztott és főnök (Szentmártoni János és Demeter Szilárd)

Fotó: MTI/Mónus Márton

 

Mindeközben a Bodor Ádámot, Nádas Pétert, Parti Nagy Lajost, Spiró Györgyöt, Závada Pált is a tagjai között tudó Szépírók Társaságában egyre élesebb viták zajlanak: mennyire kell az SZT-nek a kiemelt állami írószervezetekkel szemben megfogalmaznia önmagát? Mi a társaság elsődleges célja? Az érdekképviselet vagy egy értékközösség fenntartása? El lehet-e menni nyugodt szívvel a PIM-be felolvasni?

Autentikusnak maradni

Az is kérdés, hogyan viseli a szervezet az állami forrásoknak a lassú kivéreztetéssel egyenértékű következetes csökkentését: 2014-ben az SZT még 4 millió forintot kapott működésre az Emberi Erőforrások Minisztériumától. Ez 2017-re fokozatosan 700 ezer forintra apadt, és tavaly is ennyit kaptak. Programokra a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA) pályáznak, de erre is egyre kevesebb jut 2013 óta, s bár 2018-ban 4 milliót, az idén pedig 7,5 milliót „nyertek”, a hagyományos programsorozatokra, rendhagyó irodalomórákra és az Ady100-ra benyújtott pályázataikra egy fillért sem kaptak – tudtam meg Kéri Piroskától, a Szépírók Társaságának alelnökétől. Javított a helyzeten a Norvég Alaptól 2015-ben kapott 3 millió, valamint az Open Society Institute-tól érkezett mintegy 5 millió, illetve a Creative Europe programon belül közönségbővítő programokra elnyert közel 4 millió forint, de e pályázatok konkrét programokra szóltak, nem enyhítettek a működési költségeknél keletkező hiányon. Összehasonlításul: a Magyar Írószövetség csak a központi költségvetési forrásból évi 30 millió forinthoz jut, a KMTG tavaly 550 millió, az idén 1,4 milliárd forint közpénzt kapott.

A közel négyszáz fős SZT tavaly májusban választott új elnököt Szkárosi Endre személyében, azóta egy Kásler Miklósnak küldött levélben megfogalmazták aggodalmaikat Prőhle Gergely menesztésével kapcsolatban, és hallatták a hangjukat a Magyar Tudományos Akadémia ügyében is. A PIM erőközpontosítását viszont szó nélkül hagyták – a belső fórumokon erről komoly vita bontakozott ki, és a szervezetből ketten kiléptek.

„A tagság felelős és aktív része azt az utat keresi, hogyan lehet ma fenntartani egy fontos kulturális intézményt, és közben autentikusnak maradni. Azt hiszem, ez a kihívás további belső konfliktusokhoz fog vezetni, de én azokban már nem akartam részt venni” – mondja az egyik kilépő, Szűcs Teri irodalomtörténész és kritikus. „Az erőközpontosítás azt teszi az irodalommal, amit Schmidt Mária tett a történelmi emlékezettel vagy Palkovics László az MTA-val: szerintem erre határozott választ kellene adnunk. De az erről szóló viták elhaltak. Pedig szerintem tekintettel kellene lennünk egymás kérdéseire és szorongásaira. Minden­esetre egy olyan szervezetből léptem ki, amely után csorog a nyála a hatalomnak.”

„Két-három kilépő nem rendkívüli, akkor is léptek ki, amikor a Hóman-ügyben tiltakoztunk – mondja Gács Anna, az SZT előző elnöke –, ugyanakkor éles viták folynak arról, mi is a Szépírók feladata manapság. A tagság mindenkinek más jelent: egyeseknek az írói teljesítményük elismerését, mások azt remélik, így nagyobb közönséghez juthatnak, megint másoknak a szervezet ethosza a döntő, vagyis az, hogy a társaság egy jól körülírható kultúrpolitikai pozíciót képvisel, és folyamatosan kiáll a nyitott irodalmi kultúra mellett. Hozzám ez utóbbi közelebb állt, a mostani vezetés kevésbé konfrontatív. De azt is látni kell, hogy a Szépírók túlnőtte magát, miközben a források csökkennek: ki kell találni újra, mi ez a szervezet. Fontos volna azokra a szervezeti, működési kérdésekre is koncentrálni, amelyek versenyképesebbé tennék a nemzetközi források megszerzésében.” Amikor arról kérdezem Gács Annát, aggódik-e a Szépírók emlegetett ethoszáért, így válaszol: „Régóta tartó tendenciákról van szó a magyar kultúrpolitikában, de a mostani helyzet – a KMTG térnyerése, a PIM vezetőcseréje, Takaró Mihály részvétele a Nemzeti alaptantervben – annyira durva, hogy én élesebb kiállást támogatnék, de elfogadom azokat az érveket, hogy a társaság fennmaradása most fontosabb.”

Ehhez képest kell

Karafiáth Orsolya író és publicista (lapunk rendszeres szerzője) szerint a társaság a megalakulása óta nem volt olyan kiélezett helyzetben, mint most. „Azért fontolgatom a kilépése­met, mert zavar, hogy a viták túl sokszor szólnak a pénzekről, és túl kevésszer az elvekről. Szerintem nem az a Szépírók legnagyobb problémája, hogy ennyi vagy annyi pénzt kap az államtól – ha ez lenne a legfontosabb ügy, miért nem lépünk át egyből az egyik állami írószervezetbe? Mert ott van pénz. Azt a fajta erodálódást látom itt, ami a közélet egyéb területein tetten érhető: minden megvehető, korrumpálható. Egyértelművé kellene tenni újra az alapelveket, mert ma egy ilyen írószervezet nem az olvasás népszerűsítésével és a szokásos programokkal képes ellátni a feladatát.”

„Nehéz megítélni, hogy a hatalmi politizálásnak mennyire esik áldozatul az SZT. Kézenfekvő volna az a válasz, már csak a pénzel­apasztások, a kivéreztetés és a médiaharc miatt is, hogy nagyon. De a közéleti-politikai körülmények épp annyira jelenthetnének összekovácsoló erőt is, mint amennyire vezethetnek a széthulláshoz” – ezt már Gerőcs Péter író mondja, aki szerint sem közösség, sem valódi érdekképviselet nincs már a Szépíróknál. „Nem tudom megmondani, hogy a társaság közepesen gyors eróziójának mi a közvetlen vagy félközvetett oka. A Szépírók Társasága egy megveszekedetten demokratikus közösség. Én mélyen hiszek a demokratikus rendszer fékeiben, de nem tartom szerencsésnek, ha egy fennálló intézmény a demokratikus alapelveket használja az önpusztítás lassú szereként.”

Szkárosi Endre, az SZT elnöke levélben válaszolt kérdéseimre. „A magyar és az európai értékek védelme, főként amennyiben utóbbi az egyetemes emberi értékeket foglalja magában, megfelelő cél, eddig is ezt tette a PIM, ezt tesszük mi is. Aki ma Magyarországon intézményért vagy szervezetért felelős, az politizál, ha akarja, ha nem” – kommentálta a PIM főigazgatói pályázatában kinyilvánított új politikai szerepvállalást, miszerint az intézménynek bele kell állnia a magyar és az európai értékek védelmébe. A PIM-mel a társaság továbbra is „kölcsönösen termékeny” viszonyt szeretne ápolni, „és ha a főigazgatónak az eddigi működésen is túlmutató tervei kibontakozásnak indulnak, és ezek a jelen magyar irodalmának érdekeit tágasan és nem csoportérdekek szerint fogják szolgálni, örömünk változatlan lesz” – írta Szkárosi, aki kétszer tárgyalt eddig Demeterrel, de különböző rendezvényeken „röptében is szót váltanak”.

Szkárositól azt is megtudtam, nem igaz, hogy a társaság visszautasította a Demeter által felajánlott PIM-irodát. „Demeter már pályázati programjába belevette, hogy egységesen helyet akar adni a PIM-ben az írószervezeteknek, ami egy teljesen korrekt, akár nemesnek is nevezhető elgondolás. Erről mint elképzelésről bennünket is tájékoztatott, és ha az írószervezeteknek ez megfelel, miért is ne. De mivel a mi székhelyünk már 1997-es megalakulásunk óta ott van, irodai helyiségre pedig egyelőre nincs szükségünk, semmilyen interakció nem zajlott ez ügyben.”

Az elnök szerint a Petőfi Irodalmi Múzeum nem most lett „csúcsintézmény”, a kérdés inkább az, hogy a kortárs irodalom menedzselésében milyen mértékben indokolt a szerepe. „Ilyen feladatokat a kulturális kormányzat korábban is rótt a PIM-re (például a Digitális Irodalmi Akadémia vagy a fordítástámogatás menedzselését), de az tény, hogy ezen a téren az új főigazgató aktivista szerepet vállal, amit lehet jól is csinálni, meg rosszul is. Minden a gyakorlaton fog múlni.” A Szépírók elnökét arról is kérdeztem, mennyire megosztott a PIM-mel való együttműködés kérdésében a tagság. „Közel négyszáz tagunk van, és nem kézenfekvő, hogy mindenkinek kijegecesedett, az időben változatlan álláspontja legyen a kérdésben. Indokolt emlékeztetni rá, hogy pár hónapig fenyegető veszély volt egy teljességgel alkalmatlan, ámde ambiciózus jelölt kinevezése a Petőfi Irodalmi Múzeum élére. Szinte a teljes magyar irodalmi értelmiség nyílt színi és háttérmunkája kellett ennek megakadályozásához. Ehhez képest kell értékelni a helyzet alakulását. A feszült várakozás időszakában a tagság egy részében eleinte erős ellenállás volt érzékelhető az új főigazgatóval kapcsolatban, mint az minden meglepő fordulat esetén történik. Társaságunk többnyire aktív tagjai közül sokaknak komoly fenntartásai vannak a PIM új kizárólagos feladatkörei­vel kapcsolatban is. Így mint demokratikus szervezet, tematikus vitanapot is tartottunk egy többségi és perspektivikus álláspont kialakítása érdekében, és belső fórumainkon is komoly vita bontakozott ki. Mindeközben a Petőfi Irodalmi Múzeumban a konszolidáló vezetői gyakorlat, az intézmény eddigi értékeinek tiszteletben tartása a főigazgató részéről segített a hosszabb távú szempontok mentén való gondolkodás fenntartásában. Így annak az egyre inkább többségiként érzékelhető álláspont fenntartásában is, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum a magyar irodalomé, és így a mienk is. Az ember a tulajdonát pedig ritkán hagyja magára. Sőt, nagyon is gondot visel rá.”

„Lappadt héj”

A Narancs megkérdezte Parti Nagy Lajost is, aggódik-e az erőközpontosított irodalmi helyzetben a Szépírók Társasága hiteléért. „Természetesen: igen. Aggódom a Szépírók szervezetéért, ahogy az egész irodalmi közegért, intézményrendszerért, amit a rezsim maga alá akar és fog gyűrni. Avagy már le is gyűrt, s még kapóra is jön neki, hogy a zsákban/karámban/rugdalódzóban van némi mozgás. Akár még egy-egy szárnyat, combot is nyújt a kicsinyeknek, de ő mondja meg, mi az autonómia, mi az érték, kit lehet tanítani, ki tartozik a nemzeti irodalomhoz, ki nem. A kultúrharc tábornokainak pénze („a mi pénzünk”) számolatlan, erőfölényük hatalmas, amit netán nem lehet megszerezni, azt körbenyálazzák, ellehetetlenítik. Az intézményrendszer nem einstandolt része is már elég régen megrendült, érdekképviselnie nincs hol, segítenie szinte nincs miből, avval együtt, hogy a Szépírók önsegélyezési akciója igen tiszteletreméltó. Sajnos a CEU elüldözése, majd az MTA kicsinálása után semmi illúziója nem lehet senkinek. Ami nem garancia, viszont ad némi reményt, az a Szépírók tagsága, a nagy többség ethosza, hitele. Ez a lista még mindig elég tekintélyes, nagyon sok nacioradír, takarotizmus kell, hogy kitörlődjön a nyilvánosságból. Vagyis a szervezet, mire netán lekalapácsolná az aktuális erőközpont, csak lappadt héj marad. Az Orbán-rezsimnek pedig skalpokra, átállítható művészekre van, már amennyire, szüksége, akik akarva-akaratlan legitimálják ezt a szoftdiktatúrát. Elég megoldhatatlan helyzet, hisz’ a pénzükön időt is tudnak venni, vagyis előbb vagy utóbb, így vagy úgy mindenki behódoltatható, illetve feltüntethető ilyen színben.”