A náci szülők fokozatosan elsodródnak mellőlük, ahogy a vereség és a nácitlanítás logikája kívánja: előbb az egyenruhás apa (aki nyilván szép firma lehet), majd a szintén Hitler-imádó mama, akit az amerikaiak visznek el egy elkülönítőtáborba.
A valahol Dél-Németországban (Bajorországtól is nyugatra, a frissen létrejött amerikai és a francia zóna határvidékén), egy tanyán megbújó család maradéka elindul északra, a nagyszülőkhöz: Hamburgba, ahonnan egykor a bombázások elől evakuálták őket. És kezdetét veszi a vándorút a szétlőtt, atomjaira bombázott országon át, amelyet szinte labirintussá változtattak a megszállási zónák, ahol nincs vonat és posta, ahol rettenetes, féltett kincs az élelem, s ahol az emberek, a túlélők rettegve néznek szembe a múlttal, és nem is mernek gondolni a jövőre.
Melléjük szegődik egy fiatal fiú, Thomas, akiről az olvasó sejti, s látszólag a papírjai is azt bizonyítják, hogy a tábort túlélt zsidó - de még jön egy csavar. Az átmenetileg kialakuló erős kötődés csupán első pillanatra, a nagyon is eltérő családi, történelmi háttér miatt lesz különös, hiszen pontosan ez fogja megvilágítani az előzmény, a hitleráj minden racionalitáson túlmutató abszurditását.
Az író - aki német és ausztrál szülők gyermekeként Nagy-Britanniában nőtt fel, alapvetően bilingvis környezetben - erős érzékenységgel nyúl egy olyan témához, amit irodalmi eszközökkel korábban anyaországi német szerzőknek is csak nehézkesen sikerült megközelíteniük. Ráadásul a megfelelő közlésformát is sikerült megtalálnia - a szinte a legvégsőkig egyszerűsített nyelv nem csupán a környezet ridegségét, az éhséget és a nélkülözést tükrözi, hanem a totális vereség utáni fásult csöndet, a meglehet szörnyű és értelmetlen illúziók elvesztése utáni kiábrándulást és teljes kiüresedést (mindezt remekül adja vissza a magyar fordítás). A Lore gyakorlatilag Seiffert 2001-es, számos díjat nyert regénytriptichonjának, a Sötét szobának (The Dark Room) második (középső), saját lábán is megálló része. Önálló kiadását indokolta, hogy ebből készítette Cate Shortland ausztrál filmrendezőnő a Titanicon is nyertes filmjét (a nagyot alakító Saskia Rosendahllal a főszerepben). Más kérdés, hogy a moziváltozat forgatókönyve a könyvhöz képest is bővült néhány expresszív és gyomorba vágó jelenettel. Annyi bizonyos, hogy a regény önmagukban is erős, filmszerű képek láncolatára épülő dramaturgiája valósággal sugallhatta a feldolgozást - ráadásul egy határozott főszereplő, a legidősebb testvér, Hannelore szemszögéből láttatván a történéseket.
Márpedig pontosan ez a kezdetben még gyermeki tekintet, pontosabban a megváltozása a regény igazi tárgya. Ahogy szép lassan kihullanak a sokszor szó szerint értelmezendő csontvázak, és nem is csak a szekrényből, egy egész generáció lesz hirtelen felnőtt, sőt rögtön koravén. A náci idők hazug varázsmeséje durván megszakad, és kezdetét veszi valami más történet, amit azok szőnek tovább, akikben egy csepp sem maradt az illúziókból.
Fordította: Bori Erzsébet. Gabo kiadó, 2013, 165 oldal, 2790 Ft
