Egyetlen egyszerű és hideglelősen konkrét szituációt bont ki rövid, de lendületes regényében a magyarul most debütáló reykjavíki író – egyszerűt, de rendkívülit. 1959 februárjában az Új-Fundland partjaihoz közeli zavaros vizeken, a Csüllő-talapzatnak nevezett tengerrész hegynyi hullámain fel-le liftező halászhajó, a Máfur kapitányának ki kell küldenie négy emberét az előbástyára (a fedélzet elülső részére), hogy vascsövekkel és kalapácsokkal kíséreljék meg leverni a köteleket, sodronyokat, csörlőket bevonó, a mínusz 14 fokos hóviharban egyre csak vastagodó jégpáncélt. E jégtömegtől a vörös sügérek ezreivel teletömött hajótest aggasztóan orrnehéz lett, a legénység viszont nem akar meghalni. A sokat látott fedélzetmester meg éppenhogy meg akar, csak nem így: matróz nem fulladhat jeges vízbe, a matróz meleg, szárazföldi kocsmákban öli meg magát fáradságos munkával. A valós eseményekből dolgozó Kárasont mégsem az egyéni sorsok és nem is a katasztrófanarratívák sorsszerűsége érdekli, hanem ember és természet drámai szétválaszthatatlansága. A halászhajó ebben a szövegben nem az elbeszélés tere, hanem a két szféra ütközőzónája: a hajómechanikai leírások, a halászati szakkifejezések fenséges nautikai líraként hömpölyögnek. Ez adja a regény esztétikai tőkesúlyát. Az idősíkok váltogatásával Kárason fokozatosan tágítja a horizontot, magabiztosan mélyíti el a szöveget, miközben a fáradtságtól józan eszüket vesztő, halálfélelemtől reszkető férfiak pszichéjébe is betekintést nyújt.
Fordította: Patat Bence. Magvető, 120 oldal, 2699 Ft
