Életének 101. évében elhunyt Lévi-Strauss, a modern antropológia és korunk társadalomfilozófiájának kétségkívül egyik legmeghatározóbb személyisége. A francia tudós nézetei nemcsak szűkebb tudományterületén fejtettek ki rendkívüli hatást, hanem alapvetően hozzájárultak ahhoz, hogy a nyugati gondolkodásban az évszázadok során az úgynevezett primitív társadalmakkal szemben szervesült előítéletek oldódjanak. Életműve az antropológia, de általában a társadalomelmélet tudománytörténetének megkerülhetetlen fejezete.
*
Lévi-Strauss 1908-ban született Belgiumban francia zsidó értelmiségi családban, egyetemi tanulmányait Párizsban végezte. Szerteágazó érdeklődésű fiatalemberként eredetileg filozófiatanári pályára készült, ám 1955-ben publikált életrajzi ihletésű művében (Szomorú trópusok) szemléletesen írta le azt a szellemi vívódást, amely végül az antropológia felé terelte.
A 20-as és 30-as évek fordulójának pezsgő intellektuális áramlatai közül négy fontosabb motívumot emelt ki, melyek összhatásaként látta és láttatta fejlődését. Alapos jártassága a filozófiában segítette hozzá ahhoz, hogy a divatos kortárs bölcseleti irányzatok - a neokantiánus hagyomány, a virágzó egzisztencialista gondolkodás és a fenomenológia - a valóság megértésére kidolgozott elméleteit kritika tárgyává tegye. Visszaemlékezésében elárulta, hogy lényegében az "életidegen filozófiának" köszönhette, hogy nem lett akadémiai filozófus, és a társadalom, valamint a kultúra működésének általános sajátosságai iránt (gyakorlati értelemben is) érzékeny antropológia felé fordult. Másodsorban őszintén vallotta, hogy az antropológiának mindig fontos összetevője az egyén, a személyiség szintjén érvényes elemzés, amit közvetlenül a freudiánus pszichológia szemléletformáló hatásának tulajdonított. Lévi-Strauss magát politikai értelemben marxistának tekintette, ami segítette abban, hogy az ösztönösen és hagyományait tekintve önmagát felsőbbrendűnek értékelő nyugati gondolkodás látásmódjától elvonatkoztasson, és az általa több mint fél évszázadon keresztül tanulmányozott egyszerű társadalmak kultúráját az európaival egyenértékű teljesítményként mutassa be. Végül, de nem utolsósorban egy kevéssé közismert hatás: Lévi-Strausst a tudománytörténetben okkal tekintik a francia társadalomfilozófia Comte és Durkheim nevével fémjelzett öröksége folytatójának. Ám mindemellett kutatói szemléletére legalább ennyire fontos hatást gyakorolt az amerikai kulturális antropológia, Boas, Kroeber és Lowie, kiknek írásait, a társadalomtudományi megismerésben a közvetlen tereptapasztalatok jelentőségét hangsúlyozó szemléletét nem csak értékelte, de követendő példának is tekintette.
Az egyik primitív
Talán éppen ez az utolsóként megnevezett szellemi hatás játszott szerepet abban, hogy Lévi-Strauss 1935-től megpályázott és elnyert a S-o Pauló-i Egyetemen egy oktatói állást, majd 1939-től Brazíliában, később Észak-Amerikában számtalan expedíciót, hoszszú távú állomásozó terepkutatást végzett indián törzsek között. Az antropológiára olyan eszközként tekintett, ami lehetővé teszi, hogy az ember kapcsolatba kerüljön a gyökeresen eltérő kulturális életformák képviselőivel. 1942-45 között New Yorkban a New School for Social Research tanára volt, majd az 50-es évektől az előadói meghívásoktól eltekintve haláláig Franciaországban dolgozott.
A 30-as évek végén elkezdett kutatásai alapozták meg a strukturális antropológia néven kimunkált társadalomtudományi irányzatot, ami méltán tette világhírűvé. A strukturális antropológia a tudományterületen kevésbé járatosak számára talán rejtélyesen bonyolult címke. A gondolat azonban forradalmian egyszerű, és a terepkutatásokhoz kapcsolódó következtetésre vezethető vissza. A társadalmak között megfigyelhető különbségek és ezek leglátványosabb formái lényegében az emberi gondolkodás és viselkedés közös és általános alaptörvényeire (struktúrájára) épülnek. Ezek megismerése nyilvánvalóvá teszi, hogy az első pillantásra lényegesnek tetsző eltérések, például a technikai-civilizációs fejlettség foka a társadalmi működést megalapozó elementáris szabályokhoz képest csupán felületi jelenségek. Pontosabban, vagy megfordítva: a társadalmi és kulturális különbséget az embert biológiai, szellemi és lélektani értelemben meghatározó hasonlóságokból levezethető logikus következménynek tekintette.
Felfogásában a társadalmi struktúra a társadalom alkotóelemei közötti szerveződés általános elve. Lévi-Strauss a struktúra fogalmát eredetileg a nyelvészetből kölcsönözte és tette az antropológiai kutatás központi témájává. Álláspontja szerint a társadalom a nyelv mintájára épül fel, vagyis működését megérthetjük, ha a nyelv működését meghatározó szabályokhoz hasonló elvek szerint tanulmányozzuk. Lévi-Strauss radikálisan fogalmaz, úgy véli, a társadalom tulajdonképpen nyelv. Strukturalista szemlélete már életében klasszikussá tette, és hatástörténete felbecsülhetetlen jelentőségű, hisz' nézeteinek progresszív kritikájából nőtt ki Derrida dekonstrukciója vagy Foucault archeológiája.
Mindez elválaszthatatlan humanista meggyőződésétől, hitvallásától, mely szerint az úgynevezett primitív társadalmak szellemi élete cseppet sem kevésbé értékes, mint a nyugati gondolkodás teljesítménye, és ez nem légből kapott megállapítás. Amint a Vad gondolkodás (1962) című könyvében megfogalmazta, a primitív gondolkodás az emberi fajra egységesen jellemző gondolkodásmód egy változata, és ezt a törzsi mitológiák hagyományos történetei világosan kifejezik.
A másik utópia
A mitológiák tanulmányozása, aminek hosszú évtizedeket szentelt, segít megérteni azt a logikát, józan és saját feltételei szerint ésszerű világképet, amely minőségét tekintve sem marad el a nyugati racionalizmus mögött, igaz, gyökeresen eltérő megismerési stratégiára alapoz. Lévi-Strauss egy helyütt a nyugati látásmódot a "mérnök" metaforájával magyarázza. Ennek lényege, hogy a "mérnök" tudós a világ megismerésére kidolgozott eljárása extenzív természetű, azaz kérdéseire a válaszokat egy folytonosan táguló tapasztalati horizont függvényének tekinti. Magyarán a világhoz, melynek megértésére vállalkozik, egy olyan tapasztalatilag megragadható valóságot képzel, amely kimeríthetetlen. Ezzel szemben a primitív törzsi társadalomban élő bennszülött gondolkodásmódját a "barkácsolás" metaforával írhatjuk le. Ennek lényege, hogy az elszigetelt fizikai-földrajzi környezettel (esetleg néhány napi járófölddel) jellemezhető ember tapasztalati horizontja korlátozott, ezért a minden emberi társadalomra jellemző közös alapkérdésre - mi végre van az ember, mi az élet, mit jelent élni és így tovább - adott válasz nem alapozhat a korlátlanul bővíthető tapasztalatokra. A primitív ember gondolkodásmódja intenzív, amennyiben különböző kérdéseinek megválaszolására ugyanazokat a tapasztalatokat szervezi (strukturálja) újabb és újabb öszszefüggésrendszerbe.
A nyugati gondolkodás és a "vad gondolkodás" jellemvonásainak összevetése fontos következtetéseket enged: "(...)ha az emberek fejlődni akarnak, akkor együtt kell működniük, de az együttműködésük során fokozatosan eltűnnek azok a különbségek, amelyek az együttműködést szükségessé és gyümölcsözővé tették" (Faj és történelem). Különösen igaz mindez az életmű késői időszakát jellemző dilemmát figyelembe véve, melynek fontos tárgya a posztkoloniális társadalmak fejlődését meghatározó globalizációs folyamatok értékelése. A lokális és autentikus kisközösségek eltűnése, pontosabban az euroamerikai civilizáció befolyása az úgynevezett primitív társadalmakat kultúravesztéssel és asszimilációval fenyegette, ami lényegében eltűnésükkel azonos értékű esemény. Lévi-Strauss a késő huszadik század szemtanújaként nem csupán megfigyelője, de értő elemzője is az antropológia klasszikus tárgyát, az elzárt és érintetlen kisközösségek társadalmi és kulturális viszonyainak átalakulását hozó folyamatnak. A társadalomtudós szempontjából az "eredeti" formák eltűnése azonban nem a kétségbeesésre okot adó veszteségtapasztalat, hanem éppen ellenkezőleg: az antropológia tudománya előtt álló újabb feladat. Lévi-Strauss írásaiban a jelenséget a világcivilizáció kibontakozási folyamatának összefüggésében értelmezte. Ebben szinte próféciaszerűen a társadalmi és a kulturális formák összhangjáról írt. Nem elsőként a nyugati gondolkodás történetében, hisz' két évszázaddal korábban például Kant nagyon hasonló szemléletű gondolatokat fogalmazott meg a világpolgár ideájával kapcsolatban. Lévi-Strauss elemzéseiben vázolt kozmikus elképzelése azonban - legalábbis hite szerint, és ahogy Kantnál láthatjuk - nem a meghatározatlan jövőben kiteljesedő utópia, hanem az emberiség túlélésének a jelenben adott elemi feltétele. Az emberi faj társadalmainak kulturális összhangja ugyanis gyakorlati feladat: "A világcivilizáció csakis a kultúrák világméretű szövetsége lehet, amelyben valamennyi kultúra megőrzi saját egyediségét" - írja.
De vajon így lesz-e?
