A hivatalos Magyarország fél tőle, mint ördög a tömjéntől, okkal, hiszen Esterházy kérlelhetetlen kétkedéssel szemlélte az uralmon levők álszent hazafiságát, hazug konzervatizmusát és cinikus gátlástalanságát, akik keresztény jelmezük ellenére csakis arra törekszenek, hogy minél többet harácsolhassanak és bebetonozzák a hatalmukat. Esterházy korai műveit most egy picinyke kiskapun át, kelletlenül beengedték a reakciós alaptantervbe, amely szeptembertől életbe lép, bár tanárok és diákok, szülők és demokraták, nagyszülők és européerek hevesen tiltakoznak a szellemisége ellen.
A mai magyar és európai (kulturális) életben és káoszban különösen nyomasztó Esterházy Péter hiánya – hiszen ő sokkal több volt, mint irodalmi személyiség. Az élet szerelmese volt, aki játszi könnyedséggel csábította el olvasóit, közönségét, beszélgetőpartnereit. S a posztmodern játék számára nem önhitt, elitista izoláció volt; mulattatni és szórakoztatni akart. Azt akarta, hogy értsék, s hogy a magas irodalom népszerű kedvtelés és időtöltés legyen, semmiképp se unalmasabb egy jó focimeccsnél. Sosem panaszkodott, noha ez Magyarországon közkedvelt népi sport, ellenben hivatalosan lemondott a visszajáró birtokokról és kastélyokról. Szavakból és nyelvtanból épített grófságot magának.
Az ösztönös ellenálló
Az 1999-es Frankfurti Könyvvásáron, ahol Magyarország volt a díszvendég és Esterházy az ország arca, varázsa a nemzetközi térben is hatni kezdett – német megszólalásainak habsburgos dallama csak növelte csáberejét. A könyvvásár után már nem volt megállás, Németországban jószerivel a kiskerttulajdonosok legkisebb egyesületének is leghőbb vágya volt, hogy Esterházy legyen az ünnepi szónokuk.
Sosem kellett választania, hogy magyar vagy európai legyen, hazafi vagy világpolgár: az egyikből logikusan következett a másik. Ez a szellem fájón hiányzik ma Magyarországon. Az ország, amely az államszocializmus idején híres volt kíváncsiságáról és barátságosságáról, már évek óta militáns nacionalizmusa és fanatikus elzárkózása okán szerepel a hírekben. Esterházy empátiával és tisztelettel fordult minden idegen felé.
Ha nincs a vírus, számos rendezvényt tartottak volna 70. születésnapja alkalmából, csak a hivatalos helyeken és kultúrpalotákban óvakodtak volna ünnepelni. Pedig sosem volt igazán politikus író – de az életöröm szövetségese volt, s nem tűrt el semmit, ami veszélyeztette vagy sárba rántotta azt. Ösztönösen volt ellenálló, a politika csak poétikájának kényszerű, bár természetes mellékszínpada volt. Alkalmi írásai is tiszta irodalommá kristályosodtak, s máig őrzik csillogásukat, bármily mellékes s azóta rég elfeledett események apropóján születtek is.
A próféták földje
Mennyire boldogok voltak a magyar írók, s Esterházy különösen, amikor 1989-ben fordult a világ: immár nem kell prófétaként képviselniük mindazokat, akik nem juthatnak szóhoz! Ám az évek során önkéntelenül is visszacsúsztak a modern magyar irodalom klasszikus szerepkörébe. Ismét az elnyomott, másképp gondolkodók üzenetének közvetítőivé váltak.
Petőfi Sándor a ’48/49-es szabadságharcban esett el, de a kollektív vágyak hordozójaként verseiben halhatatlan maradt. Ady Endre 1919-ben forradalmak közepette halt meg, s temetésén tömegek tüntettek egy radikálisan új világot követelve. Megint egy költő alakja volt a legkisebb közös többszörös, amely magába foglalta az egész nemzet kínját és baját. József Attila maga volt a nyelvvé lett lázadás a Horthy-rezsim hazugságai ellen. 1937-es öngyilkossága csak még élőbbé tette és megsokszorozta hatóerejét. A zsidó magyar patriótát és költőt, Radnóti Miklóst 1944-ben kényszermunkásként egy erőltetett menetben lőtték agyon – költészete ma is élő univerzum, s a fasizmus minden áldozatának örökké megmaradó hangja. Pilinszky János és Petri György poétikája között kozmikus a távolság, ám mindkettejük költészete az államszocializmus hétköznapjainak hazugságain túli igazságokat képvisel. Aki 1989 előtt vendégként Magyarországon járt, érezte ezeknek a költő-védőangyaloknak a jelenlétét. Okos és érzékeny lelkek kapaszkodtak beléjük, hogy túltekinthessenek a szürke hétköznapokon.
Most épp Esterházy Péter csatlakozik a következő szemként e rég meghaladottnak hitt hagyomány láncolatába. Ráadásul ő az első prózaíró a sorban. De micsoda próza ez! Hagyományos olvasói elvárásokat követve Esterházyval nem boldogulunk. Nem kész épületbe lépünk be, amit csodálnunk és áhítattal tanulmányoznunk kell, inkább áttekinthetetlen építési területre. Az Esterházy-szöveg gyakran inkább csavarokkal és színes fémdarabokkal teli játékdoboz, melynek elemeit gyermeki fantáziával és kitartással nekünk kell összeillesztenünk. Ezeket a könyveket nekünk kell kitalálnunk, s így gyakran talán közelebb is állnak a lírához, mint az epikus elbeszélés hagyományos formáihoz. Esterházy azokat a könyveket szerette, amelyeknek nem lehet összefoglalni a tartalmát, s a saját könyvei biztos, hogy ilyenek voltak.
Hatásuk tartós, s szerzőjük halála mit sem változtatott ezen. Épp ellenkezőleg. Ezt a 70. születésnapja alkalmából szervezett megannyi megemlékezés bizonyítja – még ha ezek a vírus miatt a virtuális térbe szorultak is vissza. Műveinek hatása ugyanolyan erős, mint volt még életében. Rá is vonatkoznak az asszonyokhoz szóló szép bibliai szavak, akik Jézus testét az üres sírban keresik, a húsvéti örömhír: „Miért keresitek az élőt a halottak között?”
Nincs egyedül
Esterházy hangja nem magányos hang. Nagyszerű társak veszik körül, s mégis kihallatszik a kórusból.
Kertész Imre talán a legszorosabb szövetségese volt a magyar tudatért folyó harcban. Ám Kertész utolsó éveiben, bizonyára a súlyos Parkinson-kór miatt már nem szemlélte a jelenkort megbízhatóan szuverén, higgadt tekintettel. Berlinből gyakran túlságosan általánosítva démonizálta Magyarországot és a magyarokat, hogy aztán Budapestre visszatérve túlságosan könnyen hagyja beépíteni magát annak az illiberális rezsimnek az öndicsőítésébe, amelyet röviddel azelőtt még buzgón támadott. Esterházy egyik utolsó hőstette volt, hogy sírja mellett egy csalafintán világos búcsúbeszéddel védte meg Kertészt a hírnevére éhes államhatalomtól.
Nádas Péter évekkel ezelőtt okos esszékben szólt a magyar jelenkor katasztrófáiról. Azóta szinte teljesen visszavonult, kerüli a fővárost, és belső emigrációban építi prózájának katedrálisát. Érthető, hogy nem hagyja belerángatni magát a mocsárba – tiszta, nyugodt és megfontolt hangja mégis sokaknak hiányzik a magyar hétköznapok dzsungelében. Hasonló utat jár Krasznahorkai László is. Ő talán még radikálisabb, mert a belső emigrációt összekapcsolja a külsővel. Konrád György irodalmi teljesítményét Magyarországon sajnos alábecsülik, sokan azt állítják, csak korának kommentátora volt, nem valódi író. Pedig éleslátását, analitikus, egyben látnoki megállapításait csakis költői gondolkodásmódja bátorságának köszönhette.
Ők mind – és a többiek – eleven és makacs irodalmi lázítók a központilag diktált elhallgatás korában. Esterházy azért különleges, mert nem fertőzte meg a gyűlölet, amit az emberibb Magyarországért vívott harc sokakban kiváltott. Rá nem érvényesek Brechtnek a következő generációkhoz intézett szomorú szavai: az aljasság utálata nem torzította el a vonásait, a „barátság honának” szánta e földet, s barátságos tudott maradni közben (Az utódokhoz). Ebben talán segítette őt az is, hogy a keresztényi bizalom talaján állt, amelyről a világnak csak kevés tudása van. Röviddel halála előtt írta le ezt a rá oly jellemző mondatot, bizonyára már tudatában annak, hogy nincs esélye a betegség ellen: „A teremtés oké.”
(Fordította: Sárossi Bogáta)
Az írás eredetije 2020. április 14-én, Esterházy Péter születésnapján jelent meg a Neue Zürcher Zeitungban. Noha jól láthatóan a helyi közönségnek szól, mégis szerkesztett és némiképp rövidített újraközlése mellett döntöttünk, legfőképpen azért, mert kiválóan érzékelteti, hogyan gondolkodik Esterházy Péterről Nyugat-Európában nem csak az irodalmi élet, de a széles nyilvánosság is.
