Interjú

"Először pechnek gondoltam"

Vaderna Gábor az új Berzsenyi-kéziratokról

  • Kőrizs Imre
  • 2012.01.24 00:01

Könyv

Az irodalomtörténészek és egyes megszállott olvasók szemében a nagy költők "mosodacédulái" is érdekesek lehetnek. Hát még egy-egy új kézirat felfedezése! Ha pedig egy kézirat még ismeretlen szöveget is tartalmaz, az már igazi szenzáció. Irodalomtörténész interjúalanyunk pedig éppen ilyesmit jelentett be.


Fotó: Németh Dániel

Magyar Narancs: Szégyellem, hogy nem jöttem rá rögtön, miről van szó. "Berzsenyi Dániel verseinek ismeretlen kézirata 1803-ból": ez csak a Kazinczynak Kis Jánoson keresztül küldött legendás, de elveszettnek hitt verseket jelentheti!

 

Vaderna Gábor: Igen, és a felfedezés valójában újrafelfedezés: a verseket sohasem adták ki, százhúsz éve nem is olvasta őket senki, de lehetett tudni, hogy valaha léteztek. A történet voltaképp az irodalomtörténész-szakma slendriánságáról szól.

MN: Hogyhogy?

VG: Kis János 1803-ban küldött egy levelet Kazinczynak, amiben megírta, hogy "egy ifjú hallgatója" - vagyis a lelkész Kis evangélikus gyülekezetének egy tagja -, egy földesúr verseket írogat, és ezek közül néhányat el is küldött a széphalmi mesternek. Ezt a levelét, amely az első adat Berzsenyiről mint költőről, ismertük: százhúsz éve kiadta Váczy János. De hogy mi volt a mellékelten Kazinczynak küldött néhány költemény, azt csak tippelgette a szakirodalom. Pedig Váczy 1892-ben cím szerint megírta, melyik volt ez a három vers - csakhogy nem hitték el neki. Hiába adta meg, hogy a kéziratok a pannonhalmi főapátság könyvtárában melyik levél mellett vannak, valaki egyszer leírta, hogy a versek nincsenek ott, és ezután Váczyt megbízhatatlannak tartották. A verseket elveszettnek tekintették, és senki nem ment oda, hogy megnézze, most akkor tényleg mi a helyzet. Külön érdekes, hogy azt írták, a versmellékletek elvesztek. Ez ugyanis fizikai lehetetlenség, mert Kis a maga levelét a versek egyik lapjának hátoldalára írta. Szóval a történet azt példázza, milyen könnyen elfogadjuk egy ember tévedését, ha elég sokszor megismétlik.

MN: És a ti kezetekbe hogy kerültek a versek?

VG: Véletlenül bukkantunk rájuk Fórizs Gergely kollégámmal.

MN: Szóval véletlenül Pannonhalmán jártatok. És éppen egy időben.

VG: Természetesen Berzsenyi-kéziratokat kerestünk. Tulajdonképpen levelek után kutattunk: Gergő jelentette meg a kritikai kiadás prózakötetét, most készíti elő a levelezést, én pedig a verseket. Azt feltételeztük, hogy a Pannonhalmán őrzött Kis-Kazinczy-levelezésbe talán Berzsenyi-levél is belekeveredett. És akkor egyszer csak előkerült ez a három vers.

MN: Mit éreztél?

VG: Először nem voltam különösebben boldog. Kicsit bosszankodtam azon, hogy az ember három évig keményen dolgozik egy kritikai kiadáson, és a munka végén, az alapszövegek rendjének a lezárása után, az utolsó helyen, ahova elmegyünk, találunk valamit. Ezt az első pillanatban pechnek gondoltam. Aztán persze beláttam, hogy kivételes szerencse, mert így a következő kritikai kiadás valami egészen újat is tud nyújtani.

MN: Maradjunk ennél egy pillanatra. Egyáltalán mit tudnak ezek a tudományos kiadások? Miért kell többször is kiadni egy-egy szerzőt ilyen formában?

VG: A magyar irodalomtörténetben nagyon ritka, hogy egy költő műveinek több - a lehető legalaposabb jegyzetekkel ellátott, a lehető legpontosabb szöveget, illetve a szövegek történetét, előzményeit és utóéletét is közlő - kritikai kiadása is van. Sőt önmagában már az is ritka, ha egy életmű teljes kritikai kiadása sikeresen befejeződik. Berzsenyi esetében az történt, hogy Merényi Oszkár, aki közzétette a versek kritikai kiadását, 1981-ben meghalt. A munkát Csetri Lajos, a 20. század legnagyobb Berzsenyi-kutatója vette át, ám sajnálatos módon ő is meghalt, mielőtt befejezhette volna a munkálatokat.

MN: Kezdjek aggódni miattad is?

VG: Amikor rábízták Fórizs Gergelyre, hogy vegye fel újra a munkát, és rendezze sajtó alá Berzsenyi prózai munkáit és leveleit, akkor valószínűleg azért is gondoltak ilyen fiatal emberre, hogy biztosan be tudja fejezni a kiadást. Közben kiderült, hogy érdemes volna a verseket is kiadni. Egyrészt az előző kritikai kiadás óta eltelt harminc év, és közben megváltoztak a textológiai elvek, fejlődtek a szövegkritikai módszerek, másrészt a próza- és a levelezés-kötet gondozása során is kerültek elő újabb lírai kézirattöredékek. Most pedig már harmadik okként hozzátehetjük, hogy három új verssel is gazdagodott a mezőny.

MN: De ezek ugye nem egészen új versek? Az egyikben több, a másikban kevesebb az újdonság (a harmadik meg csodaszép).

VG: A három vers közül az egyik, a Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás szövege egészen új. Ez a változat három versszakkal hosszabb, mint az eddig ismert, és 1808-ra Berzsenyi a többi szakaszt is eléggé átírta. Ami ebben a versben szerintem érdekes, az az, hogy a későbbi verzióhoz képest sokkal hangsúlyosabb volt a biztatás, egy alapvetően optimista történelemszemlélet jelenléte. 1808-ra ezt meglehetősen pesszimista vízióval váltja fel a költő úgy, hogy kihagyja a megfelelő passzusokat a versből.

A reggel című vers viszont tökéletesen ugyanaz, mint amit 1808-ból ismerünk. Ennek tehát nem új a szövege, van viszont egy új tapasztalatunk. Ha egy vers eddig több, különböző időből származó kéziratban is megvolt - különösen A magyarokhoz esetében -, mindig jelentős változásokat tapasztaltunk, és ezért azt feltételeztük, hogy Berzsenyi valószínűleg az összes versét folyamatosan átírogatta. Ez A reggel esetében nem igaz, ezt éppen hogy nem írta át: 1803 és 1808 között hozzá sem nyúlt, sőt az 1813-ban nyomtatásban megjelent kötetébe is változatlan formában vette fel.

MN: Ha egyszer sikerült jól eltalálnia, akkor utána már minek piszkálgatni?

VG: Igen. A magyarokhoz óda esetében olyan szövegváltozatot találtunk, amelynek egy kézirata már megvolt az Országos Széchényi Könyvtárban. A dolog fontosságát nem is az új szöveg jelenti, hanem hogy e vers keletkezése körül volt eddig a legtöbb vita. A könyvtári változatra rá van írva, hogy "Berzsenyi Dániel I. ódája", ezért sokan azt feltételezték, hogy ezt a verset írta legelőször, és hogy aki a verset másolta, szerzői közlés alapján címkézte. Pedig alighanem arról van szó, hogy ebben a háromtagú 1803-as gyűjteményben szerepelt egy dalszerű vers - A reggel - és két óda: A magyarokhoz volt az első, a Nagy Lajos... pedig a másik. Ráadásul ezt a OSZK-beli változatot öt-hat-tíz évvel korábbra datálták - most pedig már biztosan tudjuk, hogy 1803-as állapotot tükröz.

MN: Akkor már csak egy feladat van: megnézni, hogy ki nevezte először szegény Váczy Jánost megbízhatatlannak, és ezután őt tartani felületesnek, az ő írásait olvasni ezután kritikával.

VG: Ezt elég nehéz kinyomozni, mert sokan írtak Berzsenyiről. Mindenesetre már keresem. Most nem mondom meg, hol tartok, mert nem biztos, hogy a legelsőt találtam meg, és nem akarok senkit rossz hírbe keverni. A 20. század első felében járok, de ha meglesz a végeredmény, majd szólok. Különben azt hiszem, időnként minden irodalomtörténész elkövet efféle hibákat.

MN: A felfedezés vitán felül nagyon érdekes. De vajon mennyire érdekes maga Berzsenyi? Ha el kéne adnod... na jó, nem mindjárt Demján Sándornak, mint az egyiptológiát, de mondjuk a nem irodalmár olvasóknak: mit mondanál róla, kihez tudnád hasonlítani?

VG: Leginkább Vörösmartyhoz. Legalábbis a versek nyelvi erejét tekintve - mert Berzsenyi nem a romantikus képzelet piacán érdekelt, ebben elmarad Vörösmartytól -, illetve az időhöz való viszonyuk komolyságában is hasonlítanak. A közéleti témájú ódáiból inkább körkörös időszemlélet rajzolódik ki - egyszer fenn, egyszer lenn -, míg az elégiái inkább egyirányú, azon belül is hanyatló időszemléletet tükröznek: minden egyre rosszabb. Ezzel szemben Vörösmartynál, különösen öregkorában mintha valahogy minden egyszerre lenne. A nyelvi erőn persze nem valami harsányságot kell érteni, hanem az olyan csodálatos szóalkotásokat, mint a Levéltöredék barátnémhoz című versben az "elestvéledtem", ami az elégiák időszemléletének is emblémája lehetne.

MN: Térjünk még vissza a kéziratokhoz! Nem akarlak elszomorítani, de Czigány Lóránt írt az egyik könyvében arról, hogy a British Libraryben is látott Berzsenyi-kéziratokat. Akkor levelet is váltottunk ez ügyben, de az író közben meghalt.

VG: Hát, elszomorítasz. De tényleg vannak Berzsenyi-kéziratok külföldön. Például Észtországban, egy tartui levéltárban. Jellemző, hogy az észtek már a teljes anyagukat digitalizálták, míg mi továbbra is vakon bolyongunk a levéltárakban.

MN: És a te új kiadásod digitálisan is megjelenik majd?

VG: Igen, a könyv mellett egyelőre legalább kereshető pdf formájában is hozzáférhetővé kívánjuk tenni mind a három kötetet. Érdekes lenne az anyagot folyamatosan módosítható, nyitott formátumban, mondjuk XML-ként is publikálni, de azt tudományos követelményeknek megfelelően - épp a képlékenysége miatt - nem lehetne rendesen hivatkozni, az ilyen publikációkat és a netes hivatkozásokat tudományos teljesítményként egyelőre el sem fogadja a szakma. Nekem a digitális forma egyébként nagyon megfelelne, mert nem időrendben fogom közölni a verseket (az időrend Berzsenyi esetében kideríthetetlen), hanem megtartom a gyűjtemények rendjét, vagyis egy vers többször, több változatban is szerepel majd a könyvben, ami papíron elég nehezen kezelhető.

Neked ajánljuk