Ragaszkodott az árnyékhoz. Nem az artisztikus homályhoz, a finom fénnyel való festői-atmoszferikus játékhoz, a lekerekítő árnyaláshoz, hanem a kényszeres, a nyers, a vetett árnyékhoz. Az égig érő fák, póznák, kaszák, idolumok lábától hosszan elnyúló, fekete, erőszakos csíkokhoz, amelyek - éles szögben, kontúrosan rajzolódván a kietlen holdbéli tájak talajára - hideglelős realitást kölcsönöznek a dolgoknak. Minthogy valós árnyékot csak a valóban jelen lévők képesek vetni, az árnyék mindig a jelenvalóság indexe: minél brutális-kontrasztosabban válik le a testről, annál szuggesztívebb a jelenlét. Ehhez az effektushoz rideg, erős, színpadi fények kellenek, de El Kazovszkijt a fény játékai sosem érdekelték. Fantasztikus-vizionárius tájszínpadain csak az árnyék motívumához ragaszkodott, mert pontosan értette a festészet metafizikáját: hogy minden kép eleve árnykép, s bár arra szolgál, hogy a jelenlét valamilyen illúzióját idézze fel, valójában mindig a távollévővel van dolga. Nincs is pontosabb megjelenítése a mulandóságnak a vetett árnyéknál: mert az a képen eleve csak árnyaknak képes lidérces elevenséget kölcsönözni. Ezért szerette Antonellót, a tenebristákat, Georges de la Tourt, Bacont: az olyan festészetet, amely mindig is a halálról, a halállal diskurált.
*
A régi antik történet sugallata szerint a képek művészetét az emlékezés szükséglete hívta életre: Butadés, a sikyóni fazekas leánya, amikor tudomást szerez arról, hogy kedvesének másnap el kell hagynia őt, lámpafénynél körberajzolja arcának árnyékát a falon. A rajz arra szolgál, hogy megörökítse a mámoros pillanatot, amikor a Másik még jelen volt - hogy emlékként őrizze őt akkor is, amikor az már távol lesz. A rajz gyors művészete a múló pillanatból sarjad, és az otthagyott fájdalma hívja újra és újra életre. A képmás a Másik képe: rajzolása, szemlélése, a fölötte való meditáció a vele való dialógus folytatása - a hiány terében. Az árnykép az ő távollétét teszi jelenvalóvá - és azzal, hogy a helyére lép, arra kényszeríti, hogy szembenézzen a hiánnyal.
*
El Kazovszkij távozott, és itt hagyott a feladattal, hogy fölmérjük a hosszú árnyékot, amit ő hagyott maga után. A végletes szélsőségek embere volt: egyszerre naiv és éles eszű, szabadszájú és szemérmes, dölyfösen szuverén s oly gyámoltalan, mint a szükségét végző vadállat. Mégis a legszabadabb, a legőszintébb, a legbátrabb ember, akivel valaha is módom volt találkozni. Végtelenül hipokrita, homofób, megalkuvó és előítéletes világban dolgozta-küzdötte ki és őrizte meg személyes és művészi autonómiáját, érdekszövetségektől, divatoktól, szubkultúráktól és csoportideológiáktól való függetlenségét. Nem ismertem kívüle senkit, aki ennyire megrendítően nyílt és következetes mert volna lenni mássága - azaz dehogy mássága: önmaga - vállalásában. Gondolkodásában, ízlésében minden sznob hivalkodás és modorosság nélkül szervült össze Sid Vicious Richard Wagnerrel, a camp érzékenység a kora román plasztikával, a punk radikalizmus Csajkovszkijjal, Fassbinder és Visconti a sztoa filozófiájával. Roppant szenvedélyes ember volt, okos, nyílt és kommunikatív: mert nagyon magabiztos volt abban, hogy mi a dolga a saját életében. Egészen a legutolsó napokig nem láttam soha lemondónak vagy melankolikusnak - olyan robbanékony életerő, kíváncsiság, alkotó- és beszélőkedv szorult bele, aminek eredetét sokan még barátai közül sem értettük -, noha sejthettük, mi mindennel kellett magában megbékélnie. Most, hogy mégis feladni kényszerült, kezdhetjük igazán szégyellni magunkat.
*
El Kazovszkij képein nemcsak a tornyok, emelvények, posztamensek, szobrok vetnek baljós árnyékot maguk után, de a lábaiknál szűkölő kutya is, ama bizonyos mitikus "vándorállat", amelyben közismert módon önmagát vitte színre. "Miért pont egy kutya?" - kérdezte 1982-ben egy grafikáján, és készségesen válaszolt is rá, ugyanazon lapon, kézírással: "mert nincsen jobb (pontosabb) jelem a magam ábrázolásához".
Forgács Éva nagyszerű Kazovszkij-monográfiájában hihetetlenül érzékletesen írja le a művésznek ezt az önelemző, "a szublimációra épülő nyugati kultúra alapkonfliktusát" magába sűrítő metaforáját: "A kutya ül, ez parancs, s mivel nem mozdulhat, minden érzékszervét élesre kell állítania. Olyan figyelmesen néz, amennyire csak tud, fülét erősen hegyezi, orrcimpája átkutatja a szaglással befogható környezetet. Egész teste feszül. Ugrásra készen támaszkodik mellső lábaira, nyakát megmerevíti, nyelve remeg az izgalomtól. A kutya akcióba akar lendülni. Ugrani, ordítani, harapni, falni, rohanni, rávetni magát egy másik élőlényre. A kutya azonban ül: és ez a parancs erősebb azoknál a bandázsoknál, amellyel a teste le van kötözve. A paranccsal: ül!, a lelke van lekötözve, az agya." Azért ragyogó ez a szöveg, mert az élőlény érzéki valóját, szenvedő és szenvedélyes, lefojtott, de sistergő energiával teli zihálását az ezerszer ismételt, sablonná absztrahált jelből, a monokróm, kompakt vizuális sémából olvassa ki. Pontosabban azokból a változatos relációkból, ahogyan a testetlen, sematikus sziluett jobbról vagy balról, magányosan vagy megsokszorozva, vörösben és feketében, apró sormintaként vagy ormótlan objektként, síkba kiterítve vagy a térbe beforgatva újra és újra felbukkan a művek keretei közt, hogy roppant intenzitással, lüktetve és vicsorogva sugározza felénk paradox üzenetét: itt is vagyok, meg nem is, élek is, meg nem is.
*
Nem tudom, El Kazovszkij ismerte-e a képalkotás pliniusi eredetmondáját, de az a benyomásom, mintha egy életen át ugyanazt tette volna, amit a szerelmes leány és apja, a sikyóni fazekas, aki utóbb agyaggal plasztikus szobortestté kerekítette ki az eltávozott kedves körvonalait. Végtére is egy életen át szerelmes volt, és képzőművész. Egy életen át ápolta az elvesztett mitikus boldogság emlékét: mintha a bőségesen áradó képek, a végtelenbe burjánzó téri installációk, évtizedeken át rituálisan ismétlődő színpompás ünnepei mind arra szolgáltak volna, hogy az ősveszteség feldolgozását segítsék. Művészetét a veleszületett hiány, a csillapíthatatlan vágy és az elérhetetlennel való szembenézés kényszere éltette. Műveiben mást sem csinált, mint folyton megnevezte, megjelölte és azonosította önmagát és a Másikat, rendre elbeszélte, újramondta és a végtelenségig ismételte közös történetüket. Nincs művészete ismerői között, ki vakon is ne látná maga előtt a Galatheákat és Vénuszokat, Szent Györgyöket és Sebestyéneket, balerinákat és hattyúkat, a sok emelvényre állított gyönyörűséges idolt a sivatagi tájak távoli horizontja előtt felmagasodni - és a vándorállatot, amely oly reménytelenül s mégis kitartóan szűköl utánuk.
*
El Kazovszkij nyersen elutasított mindenféle pszichologizálást: rühellte, amikor művészetét - valamilyen föltételezett "normalitás" nevében - privát élete hiánygazdálkodásának afféle kompenzációjaként akarták értelmezni. Akármilyen szenvedésből eredt is olthatatlan alkotóvágya, művész volt. Márpedig aki rajzol, mintáz és rendez, az megkülönbözteti önmagát a Másiktól, megvonja a kontúrokat, fölvázolja a távolságokat, dialektizálja a viszonyokat. Nemcsak elszenvedi, de értelmezi is a fájdalmat. Az önsajnálat, a melankólia narcisztikus csapdájából a megismerésen és megértésen át szabadul: nem sorvad el a terméketlen sebnyalogatásban, hanem a megismerés révén új elevenségre lel. A hiány nem szűnik meg, de a kín enyhül: a túlélőt az elvesztett még nemlétében is gazdagítja. Ezt nevezte Freud gyászmunkának.
*
El Kazovszkij úgy távozott az ismeretlen távolba, hogy előtte maga rajzolta körbe árnyékát a falon. Mint aki kezdettől fogva önmaga ideiglenességének és átmenetiségének árnyékában él, saját jelenében is csak távolléte képeit festette és performálta. Nem adatott meg neki a saját életben való boldogság bornírt, langymeleg kontúrtalansága, mint Butadés lányának, aki csak akkor nyúlt a rajzszerszámhoz, amikor megérintette a halál fuvallata. El Kazovszkij világában permanensen fújt a hadészi szél, amely kiélesíti a reflexiót és megnyújtja az árnyékokat: ő kezdettől fogva a túlélést gyakorolta és grandiózus életművet épített egy életen át tartó gyászmunkából. A csak személyes érvényűből így lett a kezében mások számára is hozzáférhető tudás: így élte túl saját halálát. Ha evilági élete nem lehetett "teljes", úgy halála sem csupán vak megsemmisülés: lélekhajóján itt vitorlázik most is valahol lét és nemlét között, csak legyen szemünk hozzá, hogy ráismerjünk.
