Ady Endre írt róla csupán dicsérő megemlékezést, míg a Széptani Társaság, melynek Tolnai Lajos is tagja volt, csak két év múltán idézte föl alakját. Sőt a pálya- és írótárs Mikszáth Kálmán a halála dátumára sem emlékezett pontosan három év elteltével: az 1905-ben kiadott Tolnai-regény, A báróné ténsasszony előszavában kétszer is 1892-t ír.
Alakját három évtizeddel később fedezik föl újra: Németh László híres esszéjében Vajda Jánossal együtt a Nyugat folyóirat közvetlen elődjeként nevezi meg, Féja Géza az úri Magyarország korai és tiszteletre méltó bírálóját látja benne. Móricz Zsigmond megy a legtovább: a Kelet Népe 1941. újévi számában egyenesen "a legnagyobb magyar regényíró elmének" nevezi. "Már ez nem irodalmi kérdés, ha irodalomtörténeti is. Az a gyilkosság, amit Tolnai Lajoson elkövetett az élet, beletartozik a magyar történelembe. Semmi sem mutatja meg annyira a múlt korszak szellemét, mint ez a bámulatos és megreszkettető sors. (...) Én itt most vállalom a szent feladatot, hogy egy szent embert, nagyjaink egyik legnagyobbikát mindazok között, akik valaha tollat vettek kezükbe hivatásukul, kiásom a sírból, s munkáit sorra felhordom vállamon s ölemben a mélyből." (Móricz népszerűsítési céllal Kemény Zsigmond Rajongókja mellett Tolnai A nemes vér című regényét is átdolgozta.) Az agyonhallgatásban megnyilvánult - szerinte igazságtalan - értékítéletet helyrehozandó Móricz Tolnai életműve mellé önmagát is belevetette a serpenyőbe - ám így sem tudta beemelni őt az irodalmi kánonba. Talán mert gesztusa épp oly indokolatlanul eltúlzott volt, mint a Tolnai-ouvre-t sújtó feledés.
Alapélmények
Tolnai Lajos (eredetileg Hagymássy, írói neve arra a vármegyére utal, ahonnan származott) 1837. január 31-én született Györkönyben, elszegényedett nemesi famíliába. Apja, Hagymássy Sándor községi jegyző; nyakas, megalkuvásra képtelen természete miatt előbb-utóbb mindenhol nemkívánatos személlyé vált; a család emiatt gyakori költözésre kényszerült, a nélkülözés mindennapos volt. A gyerekkori megpróbáltatásokat (például a patkányokkal teli szobában eltöltött éjszakákat) leíró oldalak nem csupán a legjobbak közé tartozó részei önéletrajzi munkájának, a Sötét világnak (1894-95), hanem kulcsot is adnak művei megértéséhez. A normális életvitelt lehetetlenné tevő lobbanékonyság, szenvedélyes, ám egy ponton túl önveszélyes és önámító igazságkeresés (amely apját jellemezte) épp úgy visszatérő eleme műveinek, mint a büszke nemesi származástudat, s a látszat fenntartásának ebből fakadó igénye (amely ha nem is oly végletes mértékben, mint majd hőseinek, de meghatározó tulajdonsága anyjának, Kolozsváry Júliának). Oly karakterjegyek ezek, amelyek közül egy is elegendő az állandó frusztráltsághoz: márpedig Tolnainak bőven jutott az apja természetéből. Ahogyan az ifjú ember bántottságát, hajlamát a sértettségre táplálták a módosabb ismerősöknél, rokonoknál megejtett, gyakran megalázó visszautasítással járó kuncsorgások, úgy lett alapélménye a szűkebb és tágabb környezetében rendre megtapasztalt képmutatás, öncsaló nagyzolás, az emberi kapcsolatok hazugsága és érdekvezéreltsége. Középfokú tanulmányait ugyanis Nagykőrösön végezte - ahol Arany János volt a magyartanára, aki egy életre "megfertőzte" az irodalom és a nyelvek szeretetével -, és a tehetséges, de pénztelen fiatalember a Duna menti nemesi kúriáknál, valamint a feltörekvő alföldi parasztpolgárok portáinál házitanítóskodott; az ekként szerzett élmények ráadásul egy nyitott, az őt körülvevő világnál műveltebb személyiségként érik.
1855-ben kezdte a református teológiát; eredendő késztetését a moralizálásra a kálvini szellem még inkább erősítette, de racionalizmusa miatt idegenkedve szemlélte magát az egyházat, s főleg annak szerinte maradi, az új eszmék befogadására képtelen tagjait. A teológia után a pesti református gimnáziumban tanított görög és latin irodalmat, ám az időközben megnősült és egygyermekes Tolnai mind nehezebben tartotta el családját; így amikor a 3000 forintos jövedelmet biztosító marosvásárhelyi lelkészi állást felkínálták számára, örömmel elvállalta.
Íróként ezekben az években bontakozott ki; költőként indult (nemcsak Arany, de szintén költő teológustársai, Győry Vilmos és Thaly Kálmán hatására is), első kötetét (Tolnai Lajos költeményei, 1865) "alázatos tanítványi szívvel" ajánlotta példaképének. Az Arany modorában írt balladái biztató rokonszenvvel találkoztak, maga a mester azonban nem sokra tartotta őket, és inkább a próza felé terelte Tolnait, aki hallgatott is rá. A kiegyezés évében két elbeszéléskötetet és egy regényt jelentetett meg. Utóbbi, A nyomorék - Rajzok a falusi életből egy nemesi család, az Erdősök széthullását ábrázolja. A fennhéjázás, a munka megvetése, a költséges s idővel fedezet nélküli úri passziók (vadászat, hódítás, mulatozás) tragédiába torkollása Tolnai állandó témája maradt a továbbiakban is. Noha a tárgy, a dzsentribírálat Gyulai Pál kitűnő beszélye, az Egy régi udvarház utolsó gazdája után nem újdonság, a züllés szuggesztív ábrázolása azonban igen; még akkor is, ha az írói könyörtelenség még nem oly teljes, mint későbbi írásaiban. A fiatalabb testvér öngyilkosságát ugyanis itt még ellensúlyozza az idősebbik felelős gazdálkodása, amit mintegy példaként állít a pusztulásába rohanó nemességnek.
Ez az erkölcsprédikátori pozíció - amely a stíljében is döcögős első regényt még inkább avulttá teszi - nem idegen Tolnai személyiségétől; művészetében kisebb-nagyobb mértékben végig megmaradt; s annál kevésbé jelent meg, minél inkább a közéletben élhette ki purifikátori hajlamait.
Istentisztelet revolverrel
Amire a marosvásárhelyi tizenhat éve (1868-1884) alatt bőven adódott lehetősége. Pedig nagy tervekkel érkezett oda: a magyarországiéhoz képest tisztább és műveltebb viszonyokat várt - ehhez képest a provincializmusnak, a műveletlenségnek, a kicsinyes önzésnek, a rosszindulatú kisszerűségnek oly elegyével szembesült, amely konfliktusból konfliktusba hajtotta. Egyházi eljárásba torkolló ellentéte a másik vásárhelyi tiszteletessel, a hivatalát hanyagul ellátó, ráadásul korrupt, korhely és szeretőket tartó Kovács Áronnal a fennmaradt iratok alapján mindenben Tolnai álláspontját igazolta. Kérlelhetetlensége, erkölcsi felsőbbrendűséget sugárzó magatartása - rendszeresen a szószékről prédikálta ki ellenfeleit, a vásárhelyieket egy akkori versében "vulgus-söpredék"-nek nevezte - mégis ellene hangolták nem csupán a helyi közvéleményt (amely pontosan érzékelte a Tolnai-féle megvetést), de a kezdetben mellette álló, fölvilágosult egyházi vizsgálókat is. Az utóbb kölcsönös tettlegességekig fajuló viszony (például egyik haragosát megbotozta a nyílt utcán, máskor egy helybéli tanító, ugyancsak nyilvánosan, szembeköpte) tehát nem csupán környezete számlájára volt írható; jellemző Tolnai városbéli helyzetére, hogy idővel az istentiszteletre is magával vitte revolverét.
A vásárhelyi bonyodalmak - amiket paranoiára hajló természete még inkább fölnagyított - tönkretették a magánéletét, kiteljesítették viszont a művészetét. Haragját, sértettségét irodalommá szublimálta - s ebből változó színvonalú művek, de a pálya egészét tekintve kétségkívül az életmű legjobb darabjai születtek. Az urak (1872) az abszolutizmussal beözönlött német és cseh hivatalnoki siserahad, valamint a hozzájuk idomulni kész mezővárosi parasztpolgárság nászát jeleníti meg. A báróné ténsasszony (1882) alakjai ugyancsak az önkényuralomban megroppant figurák, akiket Tolnai még Az urak alakjainál is metszőbb gúnnyal ábrázol. Egyaránt a nemesi létforma kiüresedését tárgyazza A nemes vér (1882), Az oszlopbáró (1884) és A szentistváni Kéry-család története (1884) című munkája.
A "Kéry-család" Tolnai legjobb és legmaradandóbb írása. Bár életrajzi vonatkozásai egyértelműek (például a nagyasszony ugyanúgy Kolozsváry lány, mint Tolnai édesanyja), és a szubjektivitást az egyes szám első személyű narráció is erősíti, ennél egységesebb, letisztultabb munkát nem adott ki a kezéből. Nincsenek benne pamfletszerű kirohanások, mint majd' mindegyik regényében; szatirikus vénája egyszer sem ragadtatja túlzásra, és ami a legfőbb, a világgal szembeni keserűségét is féken tartja. A látszatok hatalma, az egyedi életet tönkretevő megfelelési kényszer és önámító hazugság, az egyszerű, ám tiszta érzelmek ellehetetlenülése, a túlélési ösztön kegyetlen elúrhodása oly erővel jelenik meg e kis remekműben, ami a regényt nemcsak az ouvre, de a magyar irodalom hasonló tematikájú írásainak is a legjavába sorolja. Maga a történet, mondhatni, mindennapos a kor Magyarországában: miután az elvárt életformát az anyagi összeomlás miatt képtelen fenntartani, a családfő fölakasztja magát. (Ha legalább pisztollyal! - háborognak a temetésen nemesi rokonai.) A bajból kilábalásra azonban nem a munka a megoldás (mint korábban A nyomorékban) - a legifjabb Kéryt (a narrátort) Pestre adják ugyan inasnak, de utóbb e világi szégyenre még gondolni sem hajlandók -, hanem az öröklés vagy a "hamarosan bizonyoson" megnyerendő pör. A tehetetlenség, a parazita életmód miatt nemcsak a család társadalmi státusa zuhan a mélybe, de a kultúra egykori letéteményeseinek személyiségéből a jóra és a szépre való fogékonyságot is kiöli. E túlélési technika a maga bornírtságában egy kései (összességében kevéssé sikerült) műben, az 1893-as A mi fajunkban bukkan elő: az elszegényedett dzsentrik már a gazdag rokon temetésén azt latolgatják, miként lehetne az örököst félreállítani minél előbb, hogy végre ők következhessenek.
Pillanatfelvételek
A marosvásárhelyi évek után Tolnai Budapestre tért vissza: Gyulai Pál segítségével egyetemi magántanárrá habilitálják, de állást nem kap. Gyulai személyesen is megneheztel Tolnaira mint az irodalmi Deák-párt hajdani reménységére. Egyrészt Tolnai - igen pontosan érzékelve és a kor tisztán gondolkodó kritikusaival (Asbóth János, Vajda János, Zilahy Károly) megegyezően - többször is ír a Gyulaiék preferálta népies-nemzeti irány idejétmúltságáról. "Egy csomó áhítat, mesterkedés, fönnlengés, egy csomó heineizmus, csinált pongyolasággal, mely alól kilátszik a vastag báránybőrös bekecs, egy csomó szalonnaiság, édeskés finomság, minden magyar tónus nélkül - nem, nem -, ez így nem maradhat" - összegez például az általa szerkesztett és jórészt írt Irodalom 1886-os mutatványszámában. Másrészt Gyulai részben a személye elleni támadásként értékelte - alappal egyébiránt - Tolnai pamfletszerű kulcsregényét, Az új főispánt (1885), amelyben a szerző nem csupán Gyulainak, de Szász Károlytól kezdve Rákosi Jenőn keresztül Beöthy Zsoltig a hivatalos irodalom majd mindegyik nagyágyújának nekimegy.
Élete csak az utolsó évtizedére rendeződött egzisztenciálisan, amikor a Képes Családi Lapok főszerkesztője lett: ott kezdte meg már említett önéletrajzi regényének a publikálását is.
"Makacs, senkivel meg nem férő természet volt, melynek a tomboló harag az elementuma. Mint a kova, csak akkor adott szikrát, ha ütött vagy ütötték. Versei, munkái mind ilyen szikrából összehozott lángok. (...) A derültebb szinekhez nincs festéke. Mintha irigyelné alakjaitól a boldogságot, folytonos bajokba vezeti őket" - írta róla Mikszáth az 1905-ös Tolnai-kiadás előszavában. Ráadásul Tolnai egy olyan korszakban hadakozott a kollektív öncsalás, a mindent elborító nepotizmus ellen, amely maga is öncsalásra alapozta a legitimitását: hiszen miközben az osztrák fél nélkül a "történelmi" Magyarországot helyreállítani nem lehetett volna, a nemesség ezt soha nem ismerte el, sőt úgy hitte és láttatta, hogy éppen a Habsburgok ellenében, a hagyományos magyar hősiesség révén sikerült ezt megvalósítani. A skizoid állapot így nemcsak a nemesi magánszférát (úgy élni, mintha még mindig valódi birtokos lennék), de a tágabb politikai és társadalmi életet is átjárta. Tolnai (ellentétben mondjuk Vajda Jánossal) ez utóbbiból alig valamit mutatott meg - bár az üres hazafiságon nemegyszer ironizál műveiben. (Például A sötét világban így ír a családja fenntartását biztosítani nem tudó apjáról: "Őt elfoglalta a haza. Mivel a hazafias lelkesedésen és összgyakorlatokon kívül semmiféle foglalkozása nem volt, a házhoz egy krajcárt is nem kereshetett.")
Tolnai korlátairól Mikszáthtól Németh Lászlóig mindenki ugyanúgy vélekedett: "Az indulat megrontotta mint írót, elemésztette mint embert" - írta utóbbi A Nyugat elődeiben. Ifjúkorától hordozott és az évek során egyre elhatalmasodott sértettsége, illetve az őt a műveiben is napi csatározásokba kényszerítő indulatai szemhatárát leszűkítették. "A düh pillanatfelvételekre volt jó, élére állított, maróan nyers jelenetekre, szerkesztésre már nem futotta belőle" - jellemezte találóan e habitust Halász Gábor. De a közvetlen életvilágot jól érzékelte: és bár egyenletesen jó színvonalú művet keveset írt (a "Kéry-családon" kívül feltétlenül ide sorolandó az 1884-es Dániel pap lesz), a tragikomédiába fulladó nagyravágyásról időtlen érvényességgel tudott beszélni.
