Magyar Narancs: Az utóbbi években újra lehetett erős westernfilmeket látni: ott volt
A félszemű, Az ajánlat vagy a Deadwood című tévésorozat. Inspiráltak ezek valamilyen módon a regény írása közben?
Patrick deWitt: Ha valami, akkor inkább Charles Portis regénye hatott rám, amiből A félszemű készült. Ezt leszámítva viszont inkább a mozin keresztül kapcsolódom a műfajhoz: nem igazán ismerem a westernirodalmat, ellenben az apám gyerekkoromban állandóan westerneket nézett, Clint Eastwood, Sam Peckinpah filmjeit, és bár belőlem nem vált akkora rajongó, tudat alatt mégiscsak ott kellett dolgozniuk bennem írás közben. Nagyon sokan mondják, hogy mennyire filmszerű a könyvem, és nehéz vitatkoznom velük: minden jelenet rövid, a tagolás majdnem filmvágásszerű és így tovább, de ez már csak akkor tűnt fel nekem, amikor befejeztem a regényt.
Fotó: Sióréti Gábor
MN: Egyébként nem csak filmekről van szó: az utóbbi években a videojáték- és a képregénypiacon is futni kezdett a műfaj.
PD: Ez a jelenség nagyjából tízévente megismétlődik, és mindig az a vége, hogy a western hirtelen kimegy a divatból, és senki sem akar többé hozzányúlni. Amikor elkezdtem írni a regényt, és megkérdeztem az ügynökömet és a szerkesztőmet, mit szólnak hozzá, hogy westernen dolgozom, hát, nem voltak valami lelkesek. De a két év során, amit az írással töltöttem, bemutatták A félszeműt, és a műfaj helyzete rögtön megváltozott. Vakszerencse volt ez, semmi más. Örülnék, ha annyira okos lettem volna, hogy mindezt előre lássam.
MN: John C. Reilly színész vette meg a regény megfilmesítésének jogát. Szíved szerint melyik rendezőt szerződtetnéd a projekthez, ha bárkit választhatnál?
PD: Pár napja beszélgettem valakivel, és neki azt mondtam, hogy igazán kíváncsi lennék, David Lynch mit tudna kezdeni a könyvvel. De ő sajnos elfordult a nagyobb produkcióktól, már csak a kis kézi kameráját szereti.
MN: A könyvborítón az LA Times kritikájából szerepel egy idézet, mely szerint ha Cormac McCarthynak lenne humora, ilyen regényt írna. Nekem egyáltalán nem jutott eszembe McCarthy, ellentétben olyan klasszikus szerzőkkel, mint mondjuk Mark Twain.
PD: Inkább veled értek egyet. Nem mondom, hogy nagyon foglalkoztat a dolog, de azért furcsállom, mennyien mondják nekem, hogy biztos nagy McCarthy-rajongó vagyok, miközben sosem hatott rám. Valószínűleg azért, mert Amerikában sokan a Véres délköröket gondolják a westernregénynek - ha mondjuk bikaviadalról írtam volna, akkor meg azt hinnék, hogy Hemingway-hívő vagyok. De ez mindig így megy: az első regényem az alkoholizmusról szólt, úgyhogy a kritikákban rendre előjött, hogy Charles Bukowskit követem, pedig az se volt igaz.
MN: A vadnyugati történetek fontos identitásképző szerepet játszottak vagy játszanak még most is az amerikaiak életében. Kanadaiként téged mi vonzott a 19. századba?
PD: Egyszerűen csak kíváncsi voltam arra, hogyan érezhették magukat akkor az emberek. Nem lehet túl sokat tudni arról, hogy milyen volt a belső életük az 1800-as években. Inkább arról tudunk, amit tettek: városokat építettek, vagy épp gyilkoltak - mindig valami meghatározott fizikai történésről van szó. Az viszont, hogy miért aggódtak, min elmélkedtek, egyáltalán nincs dokumentálva. Egy ponton ráébredtem arra, hogy ezek az emberek ugyanúgy éreztek, mint mi most, de jóval több terük és idejük volt a gondolkodásra, így alighanem jobban ismerték saját magukat minálunk. Ez határozta meg a narrációt. Ami meg a vadnyugati hagyományt illeti, az engem nem nagyon érdekel. Sosem az határozott meg, hogy hol élek, és a legtöbbször megfeledkezem az adott hely történelméről - mégis, azok a régi vadnyugati történetek annyira beleivódtak a közegbe, hogy még így sem lehet kikerülni őket. De engem tényleg csak az érdekelt, hogy vajon mire gondolhatott egy férfi 1851-ben a lova hátán.
MN: Bizonyos írók itt, a mában lelik fel a vadnyugati viszonyokat, például a mexikói határ környékén. Ez a verzió nem foglalkoztatott?
PD: Nem, az évszázadban biztos voltam, de egy ideig nem tudtam, melyik évet is kéne választanom. Aztán találtam egy könyvet az aranylázról: 25 centért vettem egy kiárusításon a házamhoz közel, és az eldöntötte a kérdést. A kaliforniai aranyláz rövid, de intenzív jelenség volt, és tetszett az ötlet, hogy a Sisters fivérek éppen ebbe pottyanjanak bele, és szembesüljenek azzal, mit jelentett az embereknek az arany vonzása.
MN: A regény számos különös figurájáról - például a férfiról, aki egy egész hajót próbál kilopni a San Franciscó-i öbölből - abban az olcsó könyvben olvastál, vagy kitaláltad őket?
PD: A regénynek úgy a 90 százaléka kitaláció. Végeztem némi kutatást, de tényleg csak minimálisat, ráadásul a java részét már a megírás után. Egyáltalán nem élvezem a könyvtárazást. Az írás örömét számomra a kitalálás adja, úgyhogy ha lehet, inkább a képzelőerőmre támaszkodom. Miután elkészült a regény, aláhúztam benne a tényállításokat, és volt, amiről kiderült, hogy hibás, de elég sokat meghagytam mégis, mert ez fiktív mű, és úgy éreztem, jogom van hozzá. Az emberi természetről akartam könyvet írni, nem történelemkönyvet.
