Az 1969-ben született norvég szerzőnek ez a tizedik kötete magyarul, és vele a Scolar Kiadó jó lóra, pontosabban jávorszarvasra tett, hiszen ez a fékezett habzású posztmodern a nagy irodalom látszatával kecsegteti és nem is veri át az olvasót. Ráadásul Lőrincz Balázs Bendegúz személyében valóban rátermett fordítót talált a látszólag egyszerű, valójában trükkös és kacsázó szövegre.
Loe karakteres és okos író, a Doppler-trilógia pedig, amelynek ez a záródarabja, leleményes válasz a kérdésre: hogyan lehet mai társadalmi regényt írni úgy, hogy közben ne vesszünk bele a sültrealista köznapiságba, és az elbeszélés fellebegjen kissé a költőiség szférájába. Ennek legjobb módszere a bőségesen adagolt humor és ennek különféle verziói: harsány, finom, bővérű, vaskos, szatirikus, szeretetteljes, gonosz. Mindezekkel Loe leleményesen (és csak ritkán erőltetetten) él, amikor elmeséli, hogyan próbált meg évekig tartó kalandozásai után Doppler visszailleszkedni a norvég középosztályba. Kudarca nem kérdés. És ismét visszatér az erdőbe, megcsinálja másodszor is a maga Waldenjét, mint 1845-ben Thoreau, a nagy amerikai nomád, mellesleg a polgári engedetlenség, vagyis a civil lázadás méltóságteljes formájának megalkotója. „Két év és két hónap után visszatértem a civilizált életbe”, summázza Thoreau. Doppler soha többé nem tér vissza. A regény utolsó mondatában számára (és számunkra?) a világ is véget ér: „Jöhet a napvihar.” Jó könyv, bár kicsit túlírt.
Fordította: Lőrincz Balázs Bendegúz. Scolar, 2017, 344 oldal, 3750 Ft
