Az ELTE tanára csendben, szélárnyékban, az utóbbi évek legimpozánsabb filmtörténeti munkáját végezte el. 2014 óta minden évben megjelent egy-egy kötete: közülük is kiemelkedik az államszocializmus évei alatt készített irodalmi adaptációkat vizsgáló Forgatott könyvek, amely izgalmas szempontú, alternatív filmtörténetet kínál azoknak a keveseknek, akiket mélyebben érdekel a magyar film múltja. Az új könyv vállalása egyszerre nagyobb és kisebb, mint az előzőeké. Nagyobb, mert Gelencsér a teljes magyar filmtörténet alakulását akarja egységben láttatni, közérthetően elmagyarázni, milyen folyamatok, stílusváltozások formálták a hazai filmkultúrát. És kisebb, mert ezúttal „csak” az elérhető információk értő szelektálása és logikus rendszerezése volt a tét, nem új kutatások tálalása.
A szerző világosan és pontosan igazít el a kötet tárgyában, némi disszonanciát csak az eltérő mélységben kifejtett témakörök miatt érezhetünk: a némafilm- és a korai hangosfilmkorszak, valamint az ötvenes évek termelési filmjeinek tárgyalása éppen azért emészthető könnyebben, mert nem ezek Gelencsér kutatási területei. Az új hullámot és a hetvenes-nyolcvanas évek filmtörténeti irányváltásait rétegzettebben, bonyolultabban mutatja be, első olvasásra talán némi fejtörést okozva a témában kevésbé járatos olvasóknak. Itt filmpéldából is annyi van, hogy az néha kissé soknak tűnhet: az egyik oldalt tizennyolc nemzedéki közérzetfilm címe árasztja el, köztük a kánonból okkal kiszorult daraboké is. De az legyen a legnagyobb baj, hogy egy filmtörténeti kézikönyvben sok a filmcím! A kötet egyetlen hiányosságának azt érzem, hogy utalásszerűen sem foglalkozik a magyar animációs filmmel, amelynek stílusváltozásai az itt elemzett folyamatokhoz is kapcsolódtak – ez ügyben egy másik nagyszerű filmtudós, Varga Zoltán nemrég megjelent animációsfilm-történetét érdemes fellapozni.
Holnap Kiadó, 2017, 272 oldal, 3500 Ft
