De az égető hiányt pótló heroikus vállalkozás így is csak részsikereket könyvelhet el. A kronologikus, nagyjából filmről filmre haladó szerkezet miatt reflektálatlanul és véletlenszerűen kerültek egymás mellé eltérő szövegtípusok és elemzői gyakorlatok, és ezt a mindent bele elvet, "az írások eklektikusságát" (hogy a szerkesztő szavait idézzük) ugyan látszólag lehet azzal indokolni, hogy "a kollázsjelleg" passzol Godard töredékes stílusához, de akkor inkább nem képzelném el a kiadó Buuel-kötetét. A könyv egyszerre próbálja teljesíteni a mozibarátok és a film- vagy más bölcsésztudományok művelőinek elvárásait, ezáltal kettéesik tanulmányokra és személyesebb eszszékre. Míg például az Üdvözlégy, Mária! elemzésében Szabó Ferenc jezsuita szerzetes írja azt, hogy leginkább a mű "sötét istenképe" zavarta, és Godard-ban "a jó és a rossz, a fény és a sötétség vívódik", addig Börcsök Dóra "a szín-elbeszélés paradigmáiról" jegyez körültekintő és alapos tanulmányt. Félreértés ne essék: Szabó fent említett elmélkedése, Eörsi István lendületes írása a civilizáció végét elhozó Week-endről vagy Miszoglád Gábor jegyzetei a Keresztneve: Carmenről a saját műfajukban izgalmas szövegek, de úgy tűnik, hogy a szerkesztő, Pentelényi László azért döntött újraközlésük mellett, hogy az életmű minden filmjéről valamilyen formában szó essen. Más kérdés, hogy például a Vidám tudomány, a Pravda, vagyis a híres-hírhedt Gorin-korszak radikális dokujai így is kimaradtak.
Általános, hogy a szerzők nehezen találják meg a megfelelő kontextust az elemzéshez. Csejk Miklós túllő a célon, amikor a Kifulladásigtól indul, de Obamánál lyukad ki, ráadásul "a posztmodern filmformanyelvet" tévedésből azonosítja a dogmamozgalom "hiperrealizmusával". Ehhez képest Harmat György aprólékos Különbanda-elemzésében és Hamar Péter pár oldalas Az asszony, az asszony-jegyzeteiben alig lát ki az írás tárgyául szolgáló filmből. Ez rávilágít a Godard-szakirodalom egyik csapdájára: a művek utaláshálózatának felfejtése nem haszontalan, de önmagában kevés. A mára szinte unásig ismert korai Godard-ral foglalkozó írások másik gyengéje, hogy gyakran elvesznek az életmód-forradalmár méltatásában és a politikai-társadalmi olvasatban, és nem tulajdonítanak kellő figyelmet a művészettörténeti hatás kimutatására. Pedig nem kellene sokat keresgélni: az új-hollywoodiak indulását (Malicktől Scorsese-ig), az amerikai független film elmúlt évtizedeit (Korine-tól W. Andersonig) vagy az európai művészfilmesek (Triertől Caraxig) stílusát átjárja a korai Godard radikális filmnyelvi iróniájának és provokatív önreflexiójának szele. Röviden: nem érdektelen felemlegetni régi B filmeket (persze még jobb lenne az olvasó számára is látható módon kibontani a párhuzamokat), de ha egy Godard-szöveggyűjtemény nem időz el legalább pillanatokra Tarantinónál, akkor keveset mondott tárgyáról.
Huber Zoltán elkerüli a fenti csapdákat, kiváló esszéjében gördülékenyen és a politikai kontextust a helyén kezelve elemzi A kis katonát és a Csendőröket: nemcsak futólag említi az új hullám rokonságát a neorealizmussal, hanem ki is mutatja Rossellini közegábrázolását a filmeken, olyan, az egész életmű szempontjából is fontos kérdésekig eljutva, hogy egy háborúellenes szatíra szatírája mennyiben lehet pacifista kiáltvány.
Hiába olvashatjuk, hogy "lezárulatlan életműről lévén szó, az utolsó filmjeiről szóló tanulmányokat szándékosan mellőztük", ez olyannyira nem igaz, hogy a kötet legfontosabb szövegei a marginalizálódott és avantgárdabb késői Godard-ról szólnak. Gelencsér Gábor és Pethő Ágnes megdolgoztatja az olvasót, de tanulmányaikban merülnek fel azok a kérdések, amiket nem úszhat meg egy Godard művészetét ma áttekintő könyv, és amiket a rendező A film története(i) című gigantikus projektjében vagy legutóbbi alkotásában, a Film/szocializmusban is feltesz: mit jelent a modernizmus, a fotografikus kép, a művészfilm fogalma "a posztmédiakorban, a mindenütt jelen lévő digitális képi környezetben"? Pethő gondolatmenete médiaművészeken, Godard-filmek betűtípusain, Kanye West- vagy Gorillaz-klipeken, Dior-kampányokon, divatfotókon, a Mad Men 60-as évek képén és a mai digitális képrögzítés-mánián át vezet, hogy levonja a következtetést: Godard életműve "az intermedialitás legfeszültségtelibb formáit mutatja, és végigköveti a mozi átmenetét a posztmédiakorba. [...] Godard mára nemcsak a modern filmművészet és filmes intermedialitás 'atyja', hanem a konvergenciakor nagy túlélője is." A mélyebb ismerkedést az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb művészének életművével, ahogy jelen kötettel is, érdemes innen, tehát a vége felől kezdeni - átugorva a kísérleti jellegű, lelkesen, de sután lábjegyzetelt filmo- és bibliográfiát, amiben fogalmam sincs, mit keresnek olyan tételek, mint Hajdu Szabolcs Tamarája és a Biblia.
Francia Új Hullám, 2012, 540 oldal, 3200 Ft
