Ugyanakkor a filozófia e jellegzetességét legtöbbször egyfajta erénynek szokás tekinteni: az „örök kérdések” ősi nemesi címere leng e vállalkozás fölött annak jeleként, hogy a mozdulatlanság itt emberi mivoltunk végső, állandó jellemzőivel van összefüggésben. Tőzsér János a könyvében az örök kérdések állandó jelenlétére azonban nem mint tiszteletre méltó és nagyszerű jellegzetességre, hanem éppenséggel mint a sikertelenség tünetére tekint. Arra ösztökél minket, vegyük komolyan a filozófiát, amely igenis húsba vágó kérdések megválaszolására vállalkozott 2500 éves története kezdetén. Mi a különbség aközött, amikor tényleg tudunk valamit, és aközött, amikor csak azt hisszük, hogy tudunk valamit? Vajon minden esetben tetteink várható következményei határozzák meg, mit helyes tennünk, vagy vannak a következményektől független kötelességeink? Gondolataink, érzelmeink, szándékaink egy a testünktől többé-kevésbé független – és azt akár túlélni képes – lélekhez tartoznak, vagy nem kell ilyesmit feltételeznünk, elég nekünk az agyunk elképesztő komplexitása? A filozófia ezek és az ehhez hasonló kérdések megválaszolására vállalkozott Tőzsér szerint – a filozófia tehát episztemikus, megismerő vállalkozás. Ezen állásfoglalásával vállaltan a klasszikus filozófiai hagyományhoz kapcsolódik, szemben több 20. századi koncepcióval, amelyek a filozófiát nem episztemikus vállalkozásnak tartják.
Ha viszont így tekintünk a filozófiára, akkor tényleg nagyon siralmas a kép: a filozófia kétségkívül rendkívül sikertelen episztemikus vállalkozás. Ahogy azt Tőzsér nagyon alapos elemzésekben kimutatja, nemhogy a válaszok nem születtek meg az örök kérdésekre, de az idők folyamán a helyzet csak romlott. A filozófusok manapság már abban sem értenek egyet, hogyan kell értelmezni a kérdéseket, milyen módszerekkel kéne megoldani azokat, és egyáltalán, mi nevezhető egy filozófiai probléma megoldásának. A tünet tehát világos: disszenzus mindenütt.
Tőzsér azonban nem elégszik meg ennyivel, hanem a diagnózist is igyekszik felállítani: a filozófiai problémák abból származnak, hogy egymásnak ellentmondó állításokat tartunk egyaránt episztemikusan vonzónak. Vegyük például ezt az állításcsomagot: 1. A fejem fölött lévő könyvespolc már egy hete is itt volt, azaz ez ugyanaz a könyvespolc, mint amelyik egy hete volt ugyanezen a helyen. 2. A tárgyak folyamatosan változnak, ami azt jelenti, hogy a könyvespolc nem pont ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, mint egy hete (hogy mást ne mondjak: öregebb lett egy héttel). 3. Ha két tárgy azonos, akkor minden tulajdonságuk is azonos, lévén ugyanarról a tárgyról van szó; következésképp, ha két tárgy tulajdonságai valamelyest eltérnek egymástól, akkor a két tárgy nem ugyanaz a tárgy. Világos: mindhárom állítás nem lehet igaz, egyikük biztosan hamis. De melyikük? Külön-külön mindhárom nagyon vonzónak tűnik: ha így vesszük ezeket szemügyre, habozás nélkül igaznak tartanánk mindhármat. Szóval melyiket adjuk föl? Tőzsér szerint erre egyszerűen nem tudjuk a jó választ. A Jóisten biztosan tudja, de nekünk nincs meg a válaszhoz szükséges episztemikus felszereltségünk: mi nem látjuk színről színre a valóságot, úgyhogy kénytelenek vagyunk beérni a filozófiai érvekkel, gondolatmenetekkel. Ezek viszont jól láthatóan nem segítenek – különben 2500 év alatt már legalább egy-két problémát biztosan sikerült volna konszenzuálisan megoldanunk. És nem is számíthatunk arra, hogy a filozófiai érvek valaha is megmutatják nekünk a kiutat az ilyesfajta problémákból, hiszen ha valamelyest meggyőzőek, akkor maguk is episztemikusan vonzó állításokra támaszkodnak, ilyenekből indulnak ki. És hát miért adnánk föl az egyik episztemikusan vonzó állítást a másik kedvéért? Egyik filozófusnak ez az állítás a vonzóbb, a másiknak a másik, éppen ezért semmilyen kényszerítő erejű megfontolást nem tudnak egymás számára nyújtani. Ezért megoldatlanok a filozófiai problémák Tőzsér szerint, és ezért maradnak örökre azok.
*
Mit tegyünk ebben a helyzetben? Van-e terápia a filozófia nyomorúságára? Tőzsér válasza radikális: mivel a filozófia sikertelen episztemikus vállalkozás, nem bízhatunk meg filozófiai nézeteinkben, következésképpen függesszük föl filozófiai ítéleteinket! De vajon képesek vagyunk-e erre? Ahogy azt Tőzsér is elismeri, legfeljebb csak részlegesen. Egy-két állítás esetében talán működik a felfüggesztés, de a fenti három, episztemikusan vonzó állításból például nemigen tudnánk egyet sem kiemelni, amellyel kapcsolatban föl tudnánk függeszteni az ítéletünket. Ezek ugyanis, Tőzsér kifejezésével, zsigeri vélekedések, amelyektől ilyen-olyan (pl. evolúciós vagy szocializációs) okokból pszichológiai képtelenség megválni. Ameddig azonban ez így van, addig – akarjuk, nem akarjuk – a filozófiai problémák ott lesznek nekünk állandó intellektuális irritációként.
A filozófiával való foglalatoskodás föladása ráadásul nem is volna egészen hasznos Tőzsér szerint. Könyve exkurzusában határozottan amellett foglal állást, hogy e tevékenység a filozófián kívül is hasznosítható készségek elsajátítását segíti elő – jó eséllyel pótolhatatlan módon. Segít a finom fogalmi különbségek megtalálásában, különböző nézetek logikai viszonyainak tisztázásában, kritikai gondolkodásra és legfőképpen intellektuális toleranciára szoktat – a filozófusoknak napi rutin olyan jól megalapozott álláspontokkal szembesülni, amelyek nemcsak távol állnak a sajátjuktól, de korábban még a létezésüket sem nagyon tudták elképzelni. Tőzsér könyve értelmezésem szerint tehát – talán a szerző szándéka ellenére – paradox kifutású: bár a filozofálással föl kéne hagyni, ha intellektuálisan tisztességes módon komolyan reflektálunk a filozófia sikertelenségére, épp e sikertelenség mélyebb oka miatt kétséges, hogy meg tudjuk-e ezt tenni, és az is, hogy érdemes volna-e ezt megtennünk.
A kötet az utóbbi évek, akár évtizedek egyik legizgalmasabb magyar nyelvű filozófiai műve. Így valószínűleg számos szakmabeli olvasóra számíthat. Őket nyilván egy csomó minden bosszantja majd: lesz olyan köztük, aki szerint Tőzsér szkeptikus érve a filozófiai ítéletek felfüggesztése mellett nem meggyőző; lesz olyan, aki úgy véli, megengedhetetlenül leszűkíti a filozófia terjedelmét, amennyiben azt kizárólag megismerő vállalkozásnak tekinti; és lesz olyan is, aki szerint Tőzsér túlságosan a saját intuitív filozófiaképére támaszkodik, és nem nyújt egy valóban alapos, szubsztantív metafilozófiát a könyvében. Mindezek a kritikák termékeny vitát gerjeszthetnek a könyv koncepciójáról. Bárhogyan vélekedjen is azonban egy szakmabeli a műről, egyvalamit nem spórolhat meg: tisztáznia kell saját maga számára, hányadán is áll a filozófia művelésének céljával és értelmével.
A könyv azonban közel sem csak a szakmának íródott. Tőzsér egyedülálló világossággal és egy-értelműséggel mondja a magáét, nem fukarkodva az olykor vaskos ítéletekkel, a szórakoztató példákkal, a finom iróniával. A koncepció kibontása mellett, mintegy illusztráció gyanánt, rekonstruál és részletesen elmagyaráz egy csomó izgalmas filozófiai problémát. Ez és az említett stíluselemek bőségesen lehetővé teszik, hogy a filozófiát csak távolról szemlélő érdeklődők is élvezettel olvassák a könyvet, amelyből nemcsak a filozofálás értelmességével kapcsolatos problémákat ismerhetik meg, de első kézből kaphatnak nagyon plasztikus képet arról, voltaképpen mivel is foglalkoznak a filozófusok, hogyan végzik munkájukat, min törik a fejüket egy átlagos keddi délelőttön.
Kalligram, 2018, 376 oldal, 3990 Ft
