Forgách András: „Gyomorszájba vágó érzés”

Csak a személyes történetek teszik lehetővé, hogy ténylegesen felfogjuk, ami történt, mondja az író édesanyja beszervezéséről. Ízelítő karácsonyi interjúnkból.

Élő kötet nem marad című új könyvében Forgách András édesanyja III/I-es beszervezéséről ír. A Narancs karácsonyi dupla lapszámában ennek apropóján fontos, részletes interjú olvasható az íróval Czenkli Dorka tollából, melyben az író beszél egy anya megismerhetőségének határairól, komplikált szeretetről, fájdalmakról és saját maga támadhatóságáról is. Ebből közlünk most egy részletet.

 

Fotó: Németh Dániel

Magyar Narancs: Amikor 2004-ben kikérte a személyére vonatkozó dokumentációt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából, csupán néhány papírfecnit adtak ki. Tíz évvel később kapott egy telefont, hogy találtak a családjával kapcsolatos iratokat. Mi volt a reakciója, amikor kiderült, mi áll a dokumentumokban?

Forgách András: Gyomorszájba vágó érzés volt. Sokáig naivan azt hittem, hogy a párttagokat nem szervezik be. Az a gondolat különösen rosszulesett, hogy anyámnak még ilyen formában is szolgálnia kellett. Még ha meggyőződésből is tette. Nem elég, hogy rabszolga lett a beteg apám mellett. Nem fárasztották magukat külön névvel, még az alvilágban is az apám nevét kellett viselnie. Csak mint feleség jött számításba, egy bábu, akit föl lehet használni, amikor a férj a betegsége miatt alkalmatlanná vált. Nagyon erős, érzéki élmény volt, utána szinte vakon botorkáltam haza. Egyetlen pillanatban állt össze és esett szét az egész világ.

MN: Négyen testvérek. Forgács Péternek a könyv megjelenésével egy időben nyílt – Esterházy Marcell-lel és Gerhes Gáborral közös – kiállítása a Capa Központban, Jelentés címmel. Egyértelmű volt, hogy ezt az információt a nyilvánosság elé kell tárniuk?

FA: A húgommal meddő vitákat folytattam arról, mi lenne a teendő, de mivel ő fundamentálisan a nyilvánosságra hozatal ellen volt, nem árultam el neki sem azt, hogy dolgozom a könyvön, sem azt, hogy Péternek kiállítása lesz. Ez nem volt könnyű. Az anyagot ő is ismerte, mert minden fontosat leírtam, és a testvéreim egyben megkapták tőlem. Mit kellett volna tenni? Ölbe tett kézzel várni, míg esetleg kiderül, és akkor kiabálni? Lehetetlen. Szerintem a legrosszabb stratégia. Azt az álláspontot képviseltem, hogy nálunk jobban senki nem tudhatja megvédeni anyánkat. Mert nem attól kellett megvédeni, hogy az igazság kiderüljön róla, hanem azoktól a közönyös, durva, babra ujjaktól, amilyenekkel manapság Magyarországon az ilyen dolgokat nyilvánosan piszkálgatják. A rideg, cinikus, rosszindulatú, részleteket kiragadó értelmezést kellett megelőzni a teljes kép hiteles megrajzolásával.

Itthon már rögzült egy szinte biológiai megvetést sugárzó hozzáállás és nyelv, amelyben ezek az emberek legjobb esetben valamiféle páriák lehetnek. Nos, korábban magam is hasonló cipőben jártam. Amikor a Javított ki­adás megjelent, azt kérdezgettem magamtól, hogy vajon Péter mikor tudta meg. Mintha ez lett volna a legfontosabb tisztázandó. Esterházy könyve vagy Pintér Béla Titkaink című előadása többek közt épp azért fontosak, mert egy megismerhető és mélyen szeretett vagy szimpatikus személy van a középpontjukban. Őstörténeteket mondanak el. Csak a személyes történetek, a személyes átélhetőség, az intenzív példázatok teszik lehetővé, hogy ténylegesen felfogjuk, ami történt. Ez volt a tét. A fontos lény megőrzése – és egyben az igazság maradéktalan elmondása, sunyítás, lapítás és elkenés nélkül.