A lipcsei könyvvásáron jártunk

Függönyből húzott menedékház

szerző
Székely Örs
publikálva
2018/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A jobbos és balos kiadók csörtéjét a sajtóvisszhang túldimenzionálta, de tény: a könyvvásár párhuzamos tereiben párhuzamos dolgok történtek – anélkül, hogy a kiállítók tudomást vettek volna egymásról. S milyen kiutat kínált e rendszerszintű dilemmából a magyar pavilon elfüggönyzött, intim tere?

Mennyire engedhető meg, hogy a véleményszabadság ellen küzdők helyhez jussanak a véleményszabadság nevében? A német sajtó szerint ez volt a március végi lipcsei könyvvásár fő kérdése. Az kétségtelen, hogy az öt nagy csarnokból álló tér leginkább mediatizált ügye a szélsőjobbos kiadók jelenléte körüli vita volt. A híradások több összeszólalkozásról is beszámoltak az identitárius mozgalom prominensei és baloldali aktivisták között, de a vásár általános hangulatában ez végül teljesen jelentéktelenné vált. A jobboldal elleni tiltakozásra legfeljebb a kiadóknál felbukkanó fekete dizájnelem, szolidáris képeslap (solidarische Postkarte), illetve #verlagegegenrechts banner utalt.

A rendszerkritikus kiadók standjain számos mai probléma köré írt könyv, esszé, sorvezető kínálta magát. A témák között a baloldali migrációpolitika éppúgy megjelent, mint a posztkapitalizmus elleni fellépés lehetőségeit taglaló életmód-tanácsadás. De mintha ez az egész igyekezet mit sem ért volna. A közös térben levő világalkotás és politizálás helyett két vagy több párhuzamos buborék sejlett fel – egyetlen fórum sem akadt, amely egy helyre gyűjtötte volna a trollkodó identitáriusokat és a felháborodott antifákat. Hol van a baloldal empatikus potenciálja a mindenkori idegennel és mással szemben? Amennyiben az intézményes „baloldal” a párbeszéd stratégiája helyett a kitiltás, az egyre szűkülő kultúrterek, diskurzusok tekintélyelvű eszközökkel való uralása mellett dönt, ne csodálkozzunk az alternatív nyilvánosságok felbukkanásán és legitimitásra, hatalomra törekvésükön. Ahogy Guillaume Paoli, a németül író francia filozófus a kultúra dzsentrifikálódásáról szóló könyve, a vásárra megjelent A metamorfózis hosszú éjszakája (Die lange Nacht der Metamorphose) fogalmaz, a kultúrá­nak nem valamiféle elit, polgári ízlés demokratizálódásaként, tömeggyártásaként kell működnie, hanem leginkább úgy, hogy észrevehetővé váljanak a közös téren belüli kis különbségeink, lefordíthatatlanságaink, melyek nem válnak uniformizálhatóvá. Lipcsében minden­esetre teremről teremre haladva egészen más világokba botolhatott az ember: egyházi kiadók, gyerekkönyvek, a különböző művészeti egyetemek dizájnsarkai mellett önálló csarnokot kapott az oktatás és a gyerekirodalom is.

 

Nemzeti sarkok

Másképp tevődött fel a térhasználat és a reprezentáció kérdése az országok irodalmát bemutató csarnokban. A standok többsége konzervatívabb és mesterségesebb koncepciót tükrözött: a nemzetállami irodalmakét. A díszvendég idén Románia volt, így a könyvvásár kísérőprogramjai is jobban odafigyeltek a kelet-európai régióra. A Forum OstSüdOst többnyire olyan beszélgetések terepe volt, amelyek a térség irodalmához közelítettek, de egy cseppet sem a Nyugat tekintetével. Az europa21 kezdeményezés pedig a (nyugat-)európaiság toposzait gondolta újra különböző szereplők bevonásával. A román irodalmi válogatásból számomra Lavinia Branişte költő és prózaíró 2016-os, frissen németre fordított Interior zero c. regénye maradt meg, amely – hasonlóan a román filmes új hullámhoz – a posztkommunista mindennapokon keresztül mutatja be a diffúz kelet-európai tér politikáit.

A magyar pavilon Románia díszvendégsége okán Erdélyhez kötődő magyar írókat is bemutatott a Bauhaus-tematika mellett. A román szervezők viszont ottani magyar írókat nem szerepeltettek a programjukban, ellenben németeket igen. (Később kiderült, hogy a román szervezők felkérését az Erdélyi Magyar Írók Ligája egyszerűen ignorálta.) Mindez fölveti annak problémáját is, hogy mennyire integrálhatók ma Románia irodalmába az erdélyi magyar szerzők, például Tompa Andrea vagy Vida Gábor – róluk mindig magyar irodalmi összefüggésekben beszélünk –, illetve van-e, működik-e külön román és romániai irodalom? (A romániai német írók esetében ezek az összefüggések, átfedések sokkal inkább láthatók.)

A konzervatív felfogás képeződött le a standok arculatán, a kultúra vizuális reprezentáció­jában is: a meghívott országok pavilonjainak többsége nem lépte át a „nemzeti panelekkel marketingelt könyvesbolt” stílust. Igaz, a svájci meg a litván stand kifejezetten igyekezett más, az újdonság, az áramvonalasság látszatát keltő motívumokból is építkezni – sok volt a fa meg egyéb zöld elem. A finn–svéd–izlandi stand a „nordic” brandet meglovagolva, IKEAra hajazó, színalapú, minimalista dizájnnal hívta fel magára a figyelmet (nem mellékesen azt is jelezve, hogy a nemzet reprezentációja itt már amúgy is más, a folkorista-romantikus motívumoktól eltérő sémákat követ). A román sarok inkább az európai kultúra normatívabb és integratívabb hagyományaira utalt a görög-római építészet nyilvános tereinek, az agoráknak a megformálásával, bár a színválasztásról és formakezelésről az Európai Unió, azaz „Brüsszel” dizájnja is visszaköszönt.

 

Haza a függöny mögött

A magyar pavilon (a Publishing Hungary és a Collegium Hungaricum Berlin megbízásából) teljesen más megközelítéssel lakta be a teret. Szabó Levente és Biri Balázs, a Hetedik Műterem építészei, valamint Polgárdi Ákos tervezőgrafikus inkább múzeumi vagy kiállítóteret, mint konvencionális standot tervezett. A szépirodalmon kívül a két tematikus súlypont – a közelgő Trianon-évfordulóhoz kapcsolódóan – a Bauhaus és az erdélyi magyar irodalom volt. A magyar pavilon nagy, fehér, kockaszerű tere egy hasonló, Ludwig Mies van der Rohe és Lilly Reich által a húszas-harmincas években tervezett, kiállításra készült struktúrát idézett meg. Ebben a bútoroktól a betűtípuson át minden a Bauhaus-érzetre finomhangolódott, a mottó pedig egy Walter Gropius-idézet volt: „Jöjjön, és játsszon nekünk a hegedűjén, és akkor nem történhet velünk semmi rossz.” Míg más standokon vegyesen voltak anyanyelvi és német könyvek, addig itt kizárólag németre fordított művek szerepeltek. Ezek élvezhetők is voltak, nem csak megvásárolhatók, a könyvek visszakapták materiális dimenziójukat: kézbe vehető tárgyak, nem pusztán cím és tartalom hiperlinkjei voltak. Jó volt itt lenni, többször volt a látogatókat becsalogató zenei program, s ez a tér rendelkezett a vásár terétől független idővel is.

Ugyanakkor a könyvvásár hatalmas csarnokai és a magyar pavilon lefüggönyözött, intim terének találkozását egyes látogatók a napi politikai helyzet függvényében dekódolták: Magyarország itt is falat emel, elzárkózik a könyvvásár nyilvánosságától. Pedig nem az elkülönítés volt a cél, hanem az árucsere körforgását elkendőző, figyelmes műélvezésre szolgáló tér kialakítása. A lipcsei könyvvásár fent körvonalazott kontextusában, a közös helyen elkülönülten és kapcsolódások nélkül történő dolgok világában ez a koncepció menedékhelyként is értelmezhető volt, az elrejtőzés minden előnyével és hátrányával.

S hogy a kultúrának ez a felfogása vajon mennyire szavatol a biztonságunkért, mennyire valós az így sugallt „nem történhet semmi baj” érzés? A könyvvásár a térhasználat rengeteg módját vonultatta fel tüntetéseivel, standjaival, karneváljaival – a Hetedik Műterem pavilonja pedig arra tett érvényes kísérletet, hogy ne csak a fogyasztás, hanem a párbeszéd és a nevelés terei is létrejöhessenek az ilyen alkalmakkor.

 

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Székely Örs
publikálva
2018/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...