Könyv

Középről középre

Nathan Hill: Nix
szerző
Sári B. László
publikálva
2018/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Első regény még a szenzációra éhes amerikai irodalmi életben is ritkán vált ki olyan egyöntetű pozitív reakciót, mint 2016-ban Na­than Hill Nixe.

A főleg nem fikciós és kisprózájáról ismert szerző egy csapásra ismertté és elismertté vált az azóta több mint két tucat nyelvre lefordított regény révén. Mindebben szerepet játszott az is, hogy a még 2004-ben elkezdett, több mint ezer oldalra duzzadt, majd a megjelenése idejére hatszázra fogyott-szerkesztett kötet alig fél évvel Trump hivatalos elnökjelöltté válása előtt került a könyvesboltokba. S mivel a történet egyik csomópontjában az elnöki ambíciókat tápláló republikánus Packer szenátor elleni támadás áll, aki ennek révén tesz szert országos ismertségre, a kritikának mindjárt „az élet utánozza a művészetet” toposza ugrott be a regény profetikusnak kikiáltott víziója kapcsán.

A megjelenés időzítése mellett azonban más tényezők is szerepet játszottak abban, hogy Hill teljesítményét mindjárt Thomas Pynchonéhez és David Foster Wallace-éhoz mérték (holott a referenciapont inkább DeLillo és Franzen kellett volna, hogy legyen). A Nix ugyanis egy végletekig kitartott és kontrollált elbeszélés, melynek különböző idősíkokon játszódó történetei palimpszesztként írják felül egymást, miközben maga a szöveg magától értetődő természetességgel rétegezi egymásra a különböző stílusregisztereket és nyelvi megoldásokat a fogsoron átszűrt, néhány szavas társalgási mondatok szikárságától a gamer mentális és fizikai állapotát taglaló, egyetlen mondatból álló, többoldalas fejezetig tartó fesztávon. Vagyis Hill nem csupán képes egy nagyregényhez méltó, összetett elbeszélést létrehozni, de írni is tud, nem is akárhogyan; bár ennek fel- és elismerésében helyenként hátráltat bennünket a magyar fordítás, mely nem képes maradéktalanul visszaadni a Nix nyelvi gazdagságát, talán éppen azért, mert egyes regiszterek – mint a számítógépes játékok nyelvezete – az angol nyelvhez kötöttek.

Mindez persze még mindig nem elég a sikerhez, sőt bizonyos esetekben – mint Wallace-nál, mert hát hány önmagát humán értelmiséginek tekintő amerikai olvasta végig főművét, az Infinite Jestet? – egyenesen túl sok is lenne. Hill azonban hathatós segítséget kaphatott az összetevők arányá­nak pontos beállításához és a mértéktartáshoz (erre utalhat az eredeti kézirat terjedelmének radikális visszavágása). Ugyanis mintha hajszálpontosan kiszámolta volna, miből mennyi kell a sikeres amerikai nagyregényhez (a teljesség igénye nélkül): titkokkal terhelt, etnikai kulturális maradványokkal fűszerezett családtörténet három generációra kiterjesztve; jelentős amerikai történelmi esemény (az 1968-as chicagói diáklázadás) és annak a közvélekedéssel némileg ellentétes átértékelése (a politikai konzervativizmus térnyerése a radikalizmus fellángolásának örvén), illetve család- és kultúrtörténetbe történő beillesztése (Faye, az anya személyes részvétele a lázadásban és találkozása Ginsberggel); kurrens társadalmi problémák személyes vonatkozásokon keresztüli megjelenítése (Bishop Fall gyerekkori bántalmazásának története és következményei, a számítógépes játékok elterjedése és a személyes kapcsolatok hiányának lehetséges összefüggései Pwnage történetében); csipetnyi önreflexió (az irodalmat tanító Samuel kétségei saját tevékenységének értelméről és társadalmi hasznáról); a hamisság fikciós leleplezése a poszttruth világának hajnalán (Laura Pottsdam és Guy Periwinkle machinációi) stb.

Ezek persze csak az összetevők, de Hill olyan magabiztosan és zökkenőmentesen illeszti egymásba ezeket a darabkákat mind az elbeszélés szintjén, mind pedig nyelvileg, hogy a regény terjedelme – részben éppen tagoltsága és az olyan regények esetében is megfigyelhető elliptikus vagy arabeszkszerű szerkezet miatt, amihez hasonlót például Franzen Tisztasága tudhat magáénak – szinte fel sem tűnik az embernek olvasás közben. Vagyis a megmozgatott történeti és motivikus anyag, valamint a különböző idősíkok, szereplők és viszonyaik változatossága ellenére kognitívan egyáltalán nem megterhelő olvasmány a Nix, hanem inkább az érzelmekre próbál apellálni. Amivel önmagában még nem is lenne semmi probléma, hiszen ha valami, hát akkor ez a rendszerregényként is olvasható szöveg üzenete: a lemondás – a birtoklásról, a nagyratörő vágyakról, az uralomról, mindarról, amit a Nix, a ló alakjában létező norvég családi kísértet jelent, s elérni a szó angol jelentését, a semmit. A regény zárlata azonban meglehetősen váratlanul ezt a „semmit” az emberi kapcsolatokhoz való visszatalálással, a jótéteményekkel, a szemlélődés és az alkotás békéjével, a középosztály és a középszer ábrándjaival azonosítja – hirtelen, hamisan, kiábrándítóan. Mintha az irónián túl az érzelmekhez való visszatalálás megspórolta volna azt a munkát, mely Wal­lace Infinite Jestjének vagy éppen Pynchon Kísérleti fázisának hitelét adja, s mintha Hill nem jutna el Franzen cinikus intellektualizmusához vagy DeLillo kései műveinek a test felé forduló költőiségéhez. Az ígéretes indulás ellenére a közép-nyugati szerző szövege csak a kulturális fősodorba, a középosztály kulturális centrumát jelentő középszerig jutott el, miközben a szöveg mikro- és makroszintjén is megmutatkozó tehetsége ennél jóval többre jogosítaná.

Kár azért a néhány száz kiszerkesztett oldalért – több most tényleg több lett volna.

Fordította Mesterházi Mónika. Jelenkor, 2018, 692 oldal, 4999 Ft

szerző
Sári B. László
publikálva
2018/17. (04. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...