A vallástörténész Monaldi és a zenetörténész Sorti 2002-ben kezdte publikálni hétkötetesre tervezett regényfolyamát - különösebb feltűnés nélkül. A kiadóváltás, pontosabban az azután indított marketinghadjárat aztán ismertté tette a szerzőházaspárt: ők lettek a Vatikán üldözöttei, akiknek az európai történelmet alapjaiban átíró kutatásait hovatovább már nem csak a katolikus egyház szemléli ellenségesen. A reklámsztori megtalálta az utat az összeesküvés-elméletekre fogékony olvasóközönséghez; főleg, hogy az eredetileg egy évvel később megjelent, ám korábban befutott A Da Vinci-kód ismét behozta e regénytípust a köztudatba. A kiadók javára írandó, hogy ők pusztán kiemelték kontextusából a sorozat egyik szálát: magára vessen, aki e kereskedelmi fogásnak még az első kötet elolvasása után is bedől. A tervezett széria címei egy latin mondatot adnak majd ki; az első öt szót már ismerjük (Imprimatur secretum, veritas mysteriem, unicum...); az utolsó két szót egyelőre titokban tartják - ami egyszerre a szerzői játékosság és az érdeklődést fenntartani igyekvő marketingstratégia része.
A regények mindegyike több idősíkot fog át; ezek közül az egyik 2040-2042-be röpít minket. Egy katolikus főpap leveléből értesülünk barátainak 40 évvel korábbi munkájáról. Név szerint is megemlíti őket: Rita és Francesco, akik olyan kéziratokra bukkantak, amelyeknek a nyilvánosságra hozatala új megvilágításba helyezi a boldoggá avatott XI. Ince életét és tetteit. A levelekben megidézett múlt idősíkján kibontakozik hát a Sorti-Monaldi házaspár könyveinek a története: kéziratuk viszontagságos sorsa, az egyházi elhallgatás és elhallgattatás szándéka - ismerős? A szerzők kutatásainak hitelt adó pap is pórul jár: az első kötetben (Imprimatur) még a comói egyházmegye püspökeként hívja föl egykori tanítványa, a Szentté Avatási Ügyek Kongregációja tagjának a figyelmét Ritáék munkájára, hogy aztán a következőben (Secretum) már Romániába száműzött térítőként írjon a vatikáni titkárnak. A házaspár kitartása azonban sikerrel jár: az egyházi törekvések ellenére is megjelenik könyvük, sőt mint a harmadik rész (Veritas) 2042-ben kelt leveléből megtudjuk, a Vatikán belső viszonyaira is hatással van, hiszen az egy éve még Constantüába áthelyezett pap immár bíboros - helyére pedig a leveleire nem is válaszoló címzett, a kongregáció egykori titkára kerül. A szerzők - akik amúgy sem fukarkodnak a papi levelekbe bújtatott enyhén ironikus öntömjénezéstől - ily módon mintegy előre megírják munkájuk fogadtatástörténetét is. Mi több, műveik interpretációját maguk prezentálják a gyanútlan olvasóknak: főpap barátjuk az Imprimaturban még csak a kapott szöveg műfaján morfondírozik ("Valóban egy barokk emlékiratról van szó (...)? Vagy inkább egy XVII. században játszódó modern regényről?"), a Secretumban viszont már az addig történtek helyes értelmezését rágja a szánkba.
A másik két idősík a XVII. századi emlékiratszerző jelene, illetve az e dokumentumokban elbeszélt történetek ideje: az első részben 1683 ősze, a másodikban 1700 nyara, a harmadikban 1711 első négy hónapja (és a következő kilenc év, valamint egy 1644-es epizód villanásszerű megjelenítése). Az iratok szerzőjének - akinek írásai mind a reklámhadjáratban, mind a főpapi interpretációban az európai történelem eddig nem ismert sötét oldaláról tudósítanak - egyelőre a nevét sem tudjuk. Csak azt, hogy törpe, és hogy élete már fiatalon összefonódik Atto Melani apát, a század híres kasztrált énekese életével: visszaemlékezései is, utóbb már Melani felkérésére, az ő tetteit örökítik meg. Az apát az egyes részekben a Napkirály kémeként a francia uralkodó megbízásait teljesíti, ami kiváló keret a fordulatos, izgalmas történetvezetésnek.
Pontosabban: kiváló keret lehetne. Hiába ugyanis az átgondolt marketingoffenzíva, a hókuszpókusz valós históriai figurákkal és eseményekkel, a szerzőpáros minden bizonnyal korhű helyszín-, recept-, ruházkodási, zenei és egyéb leírásai, ha regényeik éppen irodalmi szövegként nem működnek. Mert ne feledjük, a körítés ellenére is elsősorban szórakoztató történelmi lektűrről lenne szó. Fordulatos cselekményvezetés, lendületes és figyelemmegtartó szöveg helyett azonban a részletekben elvesző esetleírásokat, bántón didaktikus kérdezz-felelek típusú párbeszédeket, összességében pedig döntően unalmas szófolyamot kapunk. S bár a helyzet a harmadik kötetre némileg javult, a textus minősége még inkább kiugrasztja azt az erőltetett konstruáltságot, ami elsősorban a közölt leleplezések hitelességét görcsösen bizonyítani igyekvő "történelmi jegyzetanyagban" nyilvánul meg. De a gyenge elbeszélői nívó futtatja lukra például a Veritas érezhetően nagy ambícióval megírt lélektani vonalát is.
Lehet persze, hogy az alternatív történelemre vágyók mindezen könnyen átlendülnek: Dan Brown Sortiékkal ellentétben a történelmet sem ismeri jól, mégis mekkorát kaszált. Lehet, hogy ezúttal is bőven elegendő, ha például XI. Ince pápáról kiderülnek katolikusellenes pénzügyi machinációi, vagy az I. József halála és akár egy jelenkori biológiai háború lehetősége közötti "összefüggések". Ám ha az elvárásunk mondjuk legalább egy Sansom-féle nívós lektűr, a sorozat első két darabja menthetetlen; és a harmadik rész is legföljebb a futottak még kategóriájába sorolható.
Imprimatur, 2010, fordította: Todero Anna, 576 oldal, 3990 Ft; Secretum, 2010, fordította: Bíró Júlia, 774 oldal, 4990 Ft; Veritas, 2010, fordította: Bíró Júlia, 694 oldal, 4990 Ft. Mindhárom kötetet a Nyitott Könyvműhely adta ki.
