"Elég megpendíteni"

Balázs Eszter Anna kritikus a gyerekkönyvekről

  • Urfi Péter
  • 2011.04.07 00:00

Könyv

A magyar gyerekkönyvek világszínvonalúak, íróink és illusztrátoraink sok irányban kísérleteznek - azonban az olvasók többsége még inkább maradna a jól bevált, régi szerzőknél. Irodalomtörténész interjúalanyunkat, a Prae.hu gyerekrovatának szerkesztőjét a honi és nemzetközi trendekről kérdeztük.

Magyar Narancs: Most jöttél haza Bolognából, a szakma legfontosabb éves gyűléséről.

Balázs Eszter Anna: Az idén március 28. és 31. között megrendezett Bolognai Nemzetközi Gyerekkönyv- és Illusztrációs Vásár gigantikus seregszemle: öt óriáspavilonban 1200 kiállító, felolvasások, szakmai fórumok és persze folyamatos kapcsolatépítés és tárgyalás. A magyarokat két helyen is megtalálhatták: a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülése szervezésében tizenkét magyar kiadó állított ki a Takács Mari által tervezett, nagyon mutatós és egész sikeres standon, míg az illusztrátoroknak az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa - U. P.) magyar egyesületének és a Csodaceruzának külön tér jutott. A szemle egyértelmű tanulsága volt, hogy a magyar gyerekkönyv a trendek szintjén naprakész, és igényességben is abszolút versenyképes. Az is nagy szó, hogy a vásár illusztrációs pályázatán a több mint 2800 nevező közül kiválasztott hetvenhat bemutatkozó művész egyike Passa Tamás, aki rögtön ajánlatot is kapott egy francia kiadótól.

MN: Milyen tendenciákat mutattak a kiállított képek?

BEA: Széttartó és izgalmas folyamatok zajlanak. Vannak olyan, festményekhez méltó aprólékossággal kidolgozott illusztrációk, amelyektől egy kötet inkább tűnik gyönyörű művészeti albumnak, mint gyerekkönyvnek - ez főleg a nagyon sikeres francia, spanyol és újabban a brazil piac terméke. A másik irányzat - az angolszász vonal - ezzel szemben egyszerű vonalvezetéssel, kevés, többségében sötét tónusú színnel egy látszólag unalmas, mégis nagyon látványos képvilágot alkot. Egyre több a kollázstechnikával, fotók és talált tárgyak beépítésével készülő munka, és ezen a területen is betört a retró: a hatvanas évek képi világa köszön vissza, csak persze kifordítva, ironikusan. Egyre többen fordulnak az egyszerű számítógépes figurákkal dolgozó vektorgrafikák világához, amelyben a gyerekek kifejezetten otthonosan mozognak.

MN: És nálunk? Beveszi mindezt a magyar szülő gyomra?

BEA: Egyelőre nem igazán. Mint mondtam, a magyar piac magas színvonalú kiadványai - melyek azért a gyerekkönyvkiadásnak egyelőre csupán kisebbik hányadát teszik ki - az európai fejleményekkel összhangban fejlődnek, tehát ezek nagyrészt itthon is létező jelenségek. Ugyanakkor a piac még nincs felkészülve erre: a magyar vásárló inkább azt szereti, ha egy igényesen megírt szöveghez társul egy másodlagos funkciójú illusztráció, és nincs arra szocializálva, hogy magáért a kép szépségéért vagy egy képekben elmesélt történetért kiadjon több ezer forintot. Tehát a kínálat adott, de a képeskönyvek forradalma vagy a szemtelen hangvételű, tabudöntögető gyerekkönyvek közönsége nálunk még várat magára - és ezt a kiadók sem hagyhatják figyelmen kívül.

MN: Hogyan és mikor kerül egymás mellé szöveg és kép?

BEA: Több forgatókönyv létezik. Nem túl gyakori, de egymásra találhat író és illusztrátor, akik aztán rendszeresen együtt dolgoznak: Lackfi János írásai és Molnár Jacqueline illusztrációi például már összenőttek. Jellemzőbb, hogy kéziratok érkeznek a kiadókhoz - egyébként döbbenetes mennyiségben, egy-egy szerkesztőséget szinte mindennap megkeres egy új, reménybeli szerző -, és ők döntik el, kit érdemes felkérni a szintén nagy tömegben jelentkező illusztrátorok közül. De az is létező gyakorlat, hogy a kiadó adott téma - testvérféltékenység, betegség, óvodába menés - feldolgozására kér fel két alkotót, akik aztán közösen dolgoznak.

MN: Hol tart most a magyar gyerekirodalom? Folytatható-e a klasszikusok öröksége, integrálódtak-e a külföldi áramlatok?

BEA: Úgy tűnik, most formálódik a harmadik nagy generáció. Az ifjúsági regényeket író Mikszáth, Móra, Móricz és kortársaik után az ötvenes években a kényszerpályára állított nagy írók új hulláma kezdte el gyártani mára klasszikussá vált műveit: Weöres, Tamkó Sirató Károly, Kormos, Janikovszky, később Orbán Ottó, Szepes Mária, Lázár Ervin, Szabó Magda, Békés Pál. Ez erős, tovább élő hagyomány: Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc vagy Kántor Péter versei meglephetik ugyan a jobb esetben Nemes Nagy, rosszabb esetben Donászy Magda költeményein nevelkedett szülőket, de bár provokatívabbak és köznapibbak, technikailag mégis sokat merítenek az említett elődöktől. A jelenlegi színtér nagyon változatos, a hagyományosabb mintájú és az egészen egyedi hangú alkotók mellett a külföldi tendenciák is meg tudnak gyökerezni - gondoljunk csak a gyermeki nézőpontból beszélő svéd gyerekversek magyarországi képviselőire: Ágai Ágnesre, Kiss Ottóra, Kukorelly Endrére és László Noémire.

MN: A kortárs írók gyerekek felé fordulásának igen gyakori személyes indíttatása világos: általában a gyermekáldás meghozza az ihletet is. Másoknál, mint Varró Dánielnél, ez lehet poétikai szükségszerűség. De lehet-e más motiváció is?

BEA: A hiedelemmel ellentétben a gyerekirodalom nem olyan nagy biznisz. Vannak kiugró sikerek, de ötszáz eladott kötet már sikernek számít - ez a népszerűbb kortárs verseskötetek példányszámához hasonló nagyságrend. Talán nehezen hihető, de a többség ezt tényleg szeretetből, szenvedélyből vagy kíváncsiságból csinálja. A kortárs líra legjobbjai közül valóban sokan írnak ennek a korosztálynak, de a próza és főleg a fiatal felnőtteknek szánt művek terén már nem állunk ilyen jól, az örvendetes kivételek - Darvasi László, Szijj Ferenc, Zalán Tibor - ellenére.

MN: Mintha más lenne a visszhangja, a fogadtatása a szakosodott szerzők és a gyerekirodalomba csak kiránduló, elismert írók könyveinek.

BEA: A szakma valóban gyorsabban reagál, ha egy máshonnan ismerős név tűnik fel ezen a sajnos kritikailag hagyományosan elhanyagolt terepen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs óriási különbség Berg Judit méltán sikeres könyvei és Parti Nagy Lajos azonos korosztálynak szóló prózája között - ezek a nyelvi megformáltság különböző szintjein mozognak. És akkor még nem beszéltünk arról a nálunk újdonságnak számító trendről, hogy az illusztrátorok elkezdtek saját maguk meséket írni a rajzaikhoz.

MN: A nyelvi megformáltságnál fontosabb a példás mondanivaló?

BEA: A szöveg megformáltsága lényegi szempont: a bölcsődés korosztálynak írt könyvekben is alapvető kellene, hogy legyen a nyelvi igényesség, még ha a szöveg praktikusan rövid és egyszerű is. A direkt mondanivaló pedig direkt kerülendő: ma már a didaxis mellőzése egyértelmű szakmai elvárás, és szerencsére egyre általánosabb írói gyakorlat. Elég megpendíteni a gyerekben valamit az őt éppen érdeklő kérdésekkel kapcsolatban, és biztosak lehetünk benne, hogy megtalálja benne vagy kitalálja belőle a saját válaszait. Hasonlóképp az illusztrációnak sem magyaráznia, inkább továbbgondolnia vagy egy új perspektívával, például humorral ellátnia érdemes a szöveget - a gyerek úgyis többet ért, mint gondolnánk. Ennek a korosztálynak ugyanazt adja egy jó mesekönyv, mint egy művészi alkotás nekünk: másképp láttat, vagy épp visszaigazol számára valamit, többet ért meg általa a világból és önmagából. 1976-ban - tehát nem tegnap - jelent meg Bruno Bettelheim gyermekpszichológus könyve, amelyben meggyőzően bizonyítja, hogy a népmesék bonyolult, sokszor félelmetes, erőszakos világa egyáltalán nem veszélyes: a gyerek éppen annyit ért meg belőle, amennyit hasznosítani tud. Ennek ellenére az utóbbi évtizedek gyerekkönyvei többségében kifejezetten óvatoskodók voltak.

MN: Tehát a pedagógiai szempont nem szempont?

BEA: Dehogynem. A témaválasztás, a problémafelvetés nagyon fontos. Komoly hiányosságnak tartom például, hogy Magyarországon alig találunk speciális, korosztályi problémákat életszerűen, kortárs nyelven tárgyaló ifjúsági regényeket, ahol megjelenhetnének olyan témák, mint a szülők válása, az apa új barátnője, a drog és a szex. Nem az a fontos, hogy egy könyv milyen válaszokat kínál, hanem hogy milyen kérdéseket tesz fel. Sőt, az a legjobb, ha a válaszadást a gyerekre hagyja.

MN: Ajánlhatnál néhány megjegyzendő, új nevet.

BEA: Máté Angi Volt egyszer egy című mesekönyvében nyelvileg is nagyon izgalmas, lírai rövid történeteket és - Szulyovszky Sarolta révén - gyönyörű képeket találunk. Szegedi Katalin Lenkája remek példa a kevés szóval sokat mondó, elsősorban vizuálisan kommunikáló könyvre. Nádori Lídia és Kun Fruzsina Sárkány a lépcsőházban című meséi pedig életszerű problémákat - válás, halál, félelem - járnak körül művészi színvonalon. De vannak humoros könyveink is, például a nemzetközi díjat is nyert Csoda és Kósza, melyben két rakoncátlan lóról olvashatnak a kisiskolások. A külföldi szerzők művei közül "az egyik" szívem csücske a Tatu és Patu sorozat, a maga egészen bizarr ötlet- és rajzvilágával, a hazai piacon szokatlan, furcsa humorával. De hosszan sorolhatnám még: nagyon izgalmas és mozgalmas terület ez, rengeteg értékkel, és biztos vagyok benne, hogy az olvasók is egyre jobban értékelni fogják. Csak idő kérdése.

Neked ajánljuk