Grafikus, díszlettervező, regényíró, drámaszerző, külügyminiszter, erdélyi főúr, de Bánffyt manapság leginkább az Operaház intendánsaként emlegetik, aki 1917-ben előadatta Bartóktól A fából faragott királyfit, és aztán a Kékszakállút is. Illés Endre nagy ívű esszéjében nagyméretű dilettánsnak nevezte, noha a szó legjobb értelmében, hiszen szerinte Proust és Kafka is műkedvelő volt. Oh, hogyne…

Magam egyszerűen tehetséges embernek mondanám. Főleg az irodalom terén csillantak fel képességei: pár novella (a legjobb a Farkasok), a háromkötetes Erdélyi történet bizonyos részei, és Emlékeim című memoárjának néhány briliáns szakasza. Talán az ún. Élethez volt a legtöbb tehetsége, bár életművésznek mégsem mondhatjuk, hiszen az ún. Történelem gondoskodott arról, hogy a számára már második világháború végén amolyan úri clochard legyen; román állampolgárként Erdélyben ragadt, így képtelen volt visszautazni Budapesten élő feleségéhez és lányához. Mire megkapta az útlevelet, addigra lánya már egy amerikai tiszt nejeként élt Casablancában.

E családi végvonaglás dokumentumait közli a remek kötet. Ismeretlen anyagot is kapunk, a gróf felesége, a híres színésznő, Váradi Aranka 3500 oldalas, teljes kiadásra váró naplójának részleteit, benne ilyen mondatokkal, például 1944-ből: „Az oroszok nyomulnak előre, a németek hátrálnak. Márc. 14-én van nálunk nagy koktélparti, 86 ember, csupa ifjúság, reggel 6-ig akarnak maradni…”

Szépmíves könyvek, 2018, 493 oldal, 5490 Ft