György Péter természetesen nem naiv ideológiakritikus, és bizonyára a könyv megírásának tétje is nagyobb volt számára annál, mint hogy egy régió általa hitelesnek gondolt arcát rajzolja meg. Közben persze, mintegy mellékesen, fogódzókat helyez el, könyv- és tanulmánycímeket, neveket említ, amelyek hiperlinkekként működnek, rájuk kattinthat (egyszer, majd, nem ebben a könyvben), akinek van hozzá türelme és kíváncsisága, s aki Erdélyben ismerősebben szeretne mozogni. De az, ahogyan a könyv fejezetei egymást követik, nyilvánvalóvá teszi, hogy az Erdély-téma itt valójában egy olyan esettanulmány része, amely az emlékezetpolitika működését modellezi összmagyar vonatkozásban.
Erdély - és különösen a Székelyföld - kiemelt szerepét a kortárs, hivatalos magyar emlékezetpolitikában nem nehéz észrevenni. György Péter könyvében több 2013-as eseményre is hivatkozik, amelyek erről győzhetik meg az olvasóit, és arra figyelmeztetnek, hogy ebben az emlékezetjátszmában elsősorban "az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített" Székelyföldre van szükség (52.). A szerző megjegyzései nyomán nyilvánvaló, hogy egy általa kívánatosabbnak tekintett (mert például identitástraumák kezelésére sokkal alkalmasabb, funkcionálisabb) emlékezetpolitikában Erdély épp a többkultúrájúság megtapasztalásának egyszerre gyakorlati és szimbolikus terepe lehetne, és az elmúlt évtizedek magyarországi identitáskonstrukcióinak narcisztikus rétegei erre a (Trianonig visszanyúló) tapasztalati deficitre is viszszavezethetők.
Ebben az elképzelésben György Péter találkozik olyan erdélyi vélekedésekkel, amelyek éppen egy effajta, dialogikus és nem pusztán egyetlen irányban ható identitásalakítást és -korrekciót látnak szükségesnek. Láng Gusztáv Kádár-kor végén fogalmazott, kötetben 1998-ban megjelent szillogizmusa ("Csonka Magyarországon csonka magyarok élnek") egy olyan remény megfogalmazását is jelentette akkor, hogy egy összmagyar emlékezet egyben plurális is lehet, illetve nem a mindenkori többség-kisebbség logikákat követi majd: "A kisebbség, mely 'illetőségi országában' a pluralizmus polgárjogáért küzd, valamint a többség-kisebbség hierarchikus viszonyítása ellen, saját anyakultúráját is egy nem-hierarchikus sokféleség el- és befogadására késztetheti. Annak a tételnek, hogy a kisebbségi magyarság is a magyar nemzet része, csak akkor van értelme, ha a kisebbséget nem begyömöszölni akarjuk a - szükségképpen - csonka magyar államnemzet fogalmába, hanem olyan - új - nemzettudatot és -fogalmat alakítunk ki, melybe a kisebbségek, eredendő és szerzett másságaik feladása nélkül, beleférnek." (Láng Gusztáv: Kivándorló irodalom) György Péter könyvét én magam úgy olvasom, mint ami egy ehhez hasonló elképzelés következetes gyakorlatba ültetésének vázlata, a magyarországi emlékezetpolitika határainak a feszegetése, kitágítása. És ugyanakkor persze az Erdélyt Erdélyben képzelők számára is többszörös jelzés. Egyrészt azoknak az Erdélyből nem mindig látható játszmáknak az analízise tanulságos, amelyek az Erdély-kép(ek) magyarországi forgalmazására épülnek. Másrészt a plurális Erdélyben gondolkodók számára is meglepő felfedezések, teherbíró, inspiráló hipotézisek felröpítése is zajlik a kötetben.
Az Állatkert Kolozsváron az Apám helyett közvetlen folytatása gondolatilag, noha műfajában és hangnemében természetesen más. A 2011-es, szubjektívebb hangütésű György Péter-könyvben is olvashattunk ilyen mondatokat: "A társadalomtörténet, tehát a múlt újraírása számtalan, konfliktussal teli helyi epizódból, az emlékezés helyeiért, jogáért, mikéntjéért való küzdelemből, az egyes régiók, végül a társadalmi emlékezet nagy intézményeinek folyamatos reformjából áll öszsze." (Apám helyett, 33.) Ott a holokauszt, itt Trianon emlékezete és elfojtása a fókusz, amelyen keresztül a szerző mentális látleletet nyújt a közelmúlt Magyarországáról. Mindkét könyv azt állítja, hogy előbb a Kádár-korszakot, annak amnéziamechanizmusait kellene jobban megérteni ahhoz, hogy kevésbé értetlenül álljunk a kortárs képzelt emlékezetek burjánzása előtt, és esélyünk legyen valamiféle stratégiát kidolgozni a helyzet kezelésére.
Nem véletlen, hogy azok az erdélyi főszereplők, akiket a könyv felvonultat, elsősorban az 1945-1989 közötti időszakot jelenítik meg személyes ügyeik, írásaik, értelmiségi habitusuk révén. A Szabédi László, Bretter György, Bodor Ádám, Szilágyi Domokos névsorból alighanem Szabédi ilyen hangsúlyos jelenléte lesz sokak számára a leginkább meglepő. Itt elsősorban ugyanis nem szimbolikus, a Babesü és a Bolyai Egyetem egybeolvasztását követő öngyilkossága, hanem azt megelőző, rendkívül tudatos aszketikus magatartása, illetve pontos transzszilvanizmus-analízisei és sajátosan intellektuális "népi" tájékozódásmódja emeli őt ki az erdélyi értelmiségi közeg átlagából.
Jellemző módon az erdélyi kultúra rezignáltjait figyeli, olvassa az államszocializmus évtizedeiről György Péter, amely rezignáltság azonban korántsem passzivitás. Bretter Györgytől idézi a szerző: "Nincs felmentésem: a szolidaritásban élni kell, szemlélni nem lehet: tenni kell." Erdélyt - hacsak nem egy felfújható, kínai boltban vett képzelt Erdélyre gondolunk - nem lehet készen kapni, azoknak sem, akik benne élnek. Meg kell érte dolgozni.
Magvető, 2013, 452 oldal, 3990 Ft
