narancs.hu: Lehetne természetes, nálunk viszont merőben szokatlan, hogy a szakma rendes éves seregszemléjén a szakmát érintő közügyeket szóba hozza valaki. Pláne ilyen kritikus hangnemben és formabontó módon. Arra sem emlékszem, hogy te korábban megszólaltál volna politikai kérdésekben.
Sopotnik Zoltán: Nálam ott szakadt el valami, amikor márciusban a kultúrpolitika, pontosabban Szőcs Géza államtitkár úr másodszorra is elvette néhány írótól a József Attila-díjat (pontosabban felülbírálta a szakmai jelölőbizottság konszenzusos döntését; erről lásd publicisztikánkat: Hogyan alázzunk meg írókat? – a szerk.). Mivel az ügynek nem nagyon volt visszhangja a sajtóban, létrehoztam egy csoportot a Facebookon, ahol a mintegy kétszáz, főleg szakmabeli, különböző világnézetű tag legtöbbször értelmes vitákba bonyolódott: elindult egy beszélgetés, sajnos megakadt, és most hörög a neten felvágott torokkal.
narancs.hu: Hogy következik ebből a mostani demonstráció?
SZ: Szőcs Géza lépését szokatlanul egységesen utasította el a szakma, mégis az látszott, hogy nem állunk ki egymásért. A Szőcs Géza által vezetett PEN Klub kivételével a jelölésben részt vevő valamennyi írószervezet tiltakozott a javaslataik semmibevétele ellen, én viszont azt vártam volna, hogy az írók egységesen és egyénileg is kiállnak a kollégáikért, magukért. Főleg azokban reménykedtem, akiknek nagyot szólhat a hangjuk, mennydöröghet. A magyar irodalmi életből legtöbbször hiányzik a szolidaritás. A facebookos csoporttal elkezdődött valami határozottan pozitív, bár nemegyszer hallottam vissza, hogy azért tiltakozunk a díjak elvétele ellen, mert mi akarunk József Attila-díjat kapni.
narancs.hu: Igen, ezzel nyilván belopjátok magatokat a fideszes kultúrpolitikusok szívébe.
SZ: De hát ilyen kicsinyes, gyűlölködő hülyeségekkel tömegével találkozunk! Hangsúlyozom, ez a két kategória minden politikai erő sajátja, nincsenek szentek, legalábbis lefeküdtek aludni. Egyébként meg nem gondolom, hogy lelátnának idáig az urak. Amíg ez nem változik, továbbra is és egyre jobban ki leszünk szolgáltatva a kultúrpolitikának. Egy multinál dolgozom civilben, és az jutott eszembe, hogy el kéne zavarni az összes magyar írót egy jó kis csapatépítő tréningre. Ránk férne. Mert egy dolog szidni és tiltakozni a mostani autokrata rendszer ellen, de a mi portánkon is szét lehetne ám nézni, kivinni a sunnyogást, a féltékenységet, a frusztrációt a kukába.
narancs.hu: Mi történt a Vörösmarty téren?
SZ: Orcsik Roland alapötletét kidolgozva összeálltunk, öt-hat író, és kimentünk a könyvhétre. Felvonultunk, mint egy kórus, és három helyen egymás után előadtuk magunkat. Feltartottunk egy táblát, amelyre felírtuk, hogy József Attila Levegőt! című versét tátogjuk, mert többet várunk a kultúrpolitikától.
narancs.hu: Ez a jelenlegi helyzetben meglehetősen szelíd felszólítás.
SZ: Azért így is akadt, aki hangosan küldött el minket a jó anyánkba. De sokkal többen voltak, akik helyeseltek, mosolyogtak. Számomra ez az akció arról szólt, arra hívta fel a figyelmet, hogy sokszor lehetetlen megszólalni – pedig présben vagyunk, nyomás alatt, alig kapunk levegőt. Elegem van abból, hogy ha valaki bírálja a kormány szakpolitikáját, rögtön besorolják az ellenzék táborába – és ebben az úgynevezett véleményformáló értelmiségnek is megvan a maga felelőssége mindkét oldalon. Fogalmam sincs, kikre szavaznak azok a barátaim, akik részt vettek az akcióban, nekem speciel egyik párthoz se lenne gyomrom – de ez teljesen irreleváns.
narancs.hu: A JAK elnökségi tagja vagy. Szerinted jól vizsgáznak az írószervezetek ebben a kultúra- és szakmaellenes politikai közegben?
SZ: Maradjunk annyiban, hogy messze vagyunk a tökéletességtől. Az előző JAK-elnök, Balogh Endre érdeme, hogy eredményesen segítette a különböző szövetségek közti párbeszédet, amit Gaborják Ádám szépen folytat tovább, a FISZ jelenlegi elnöke, Kollár Árpád pedig egy merev, rejtőzködő szervezetből nyitott és profi közösséget hozott létre. De pár fecske sem csinál nyarat. Meg kell tanulnunk egymással beszélgetni, és rendre megtalálni azt a szakmai minimumot, ami mellett egységesen kiállunk. Mert bár a politika mindig beleszólt a kultúra belügyeibe, a jelenlegi kormányzat ezt más léptékben teszi, mint a korábbiak, karcosan és hűvösen. Ha nem állunk ki egymásért, feltörlik velünk a padlót.
| Szombat este a békés könyvheti közönség arra kapta fel szép, okos fejét, hogy valaki a kis színpad mikrofonjába üvölti többször egymás után: pszichopata politika. Sopotnik Katona című versét „rappelte” el szabad interpretációban. Ezt idézzük.
Sopotnik Zoltán Katona
Ha verset írok, az már politika. Nyitva felejtett gyógyszeres doboz, sarlatán katonaláda. Nagyapám még ebbe bújt el a repülők elől. Gépfegyver- szavak hasították a hátát, tetejét. Örököltem pár ilyen szót, ez lehet a genetika. Ha verset írok, az már politika. Nagyapám Jávor-bajusza, akár gyenge vándormadár, verdes egy fotón.
Nem kapartam ki magamnak sok muníciót a történetekből, mondjuk stílust igen, az most úgyis hiányzik. Mindig az iróniát ikszelem be tehát, ja. Ha verset írok, az már politika. Hazudnak a gyáva urak, két- oldali lélekhurut, mormolom, míg takarítom a padlást.
Tisztelgek, hogy őket is így kéne. Ilyen módszeresen. Mit nekem kevély világnézet- para. Ha verset írok, az már politika. Bemenni parlament, ráverni állkapocs, középre, nem válogat. Hátha szikra gyúl.
Naiv fasz. Más ütemre kong a sok bádogkatona. Ha verset írok, az már politika. Letörlöm a régi antennát is. Letörik egyik ága. Örököltem pár ilyen letörést is, itt mozognak a bőröm alatt. Én már nem tudok hinni senkinek. Ha az ország mozog a szájában. Balta.
Ha verset írok, pszichopata. Forrás: a Műút folyóirat 33., júniusi száma. Megjelent a szerző Saját perzsa című könyvheti kötetében. | |
