| Minimum tizenegyes! A Magyar Narancs irodalmi sikerlistája – magyar irodalom 1. Térey János: A Legkisebb Jégkorszak (Jelenkor) 153 pont 2. Réz Pál: Bokáig pezsgőben (Magvető) 86 pont 3. Rakovszky Zsuzsa: Fortepan (Magvető) 75 pont 4. Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra (Magvető) 69 pont 5. Garaczi László: Wünsch híd (Magvető) 49 pont 6. Schein Gábor: Svéd (Kalligram) 46 pont 7–8. Danyi Zoltán: A dögeltakarító (Magvető) Marno János: Hideghullám (Magvető) 42 pont 9. Krusovszky Dénes: Elégiazaj (Magvető) 41 pont 10. Bartis Attila: A vége (Magvető) 35 pont 11. Spiró György: Diavolina (Magvető) 32 pont
Szavazóink: Ambrus Judit, Bárány Tibor, Báthori Csaba, Bazsányi Sándor, Bedecs László, Benedek Anna, Bojtár Endre, Csáki Márton, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Gács Anna, Harmath Artemisz, Horváth Györgyi, Hutvágner Éva, Jánossy Lajos, Jenei László, kabai lóránt, Kálmán C. György, Kiss Noémi, Krupp József, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Lengyel Imre Zsolt, Margócsy István, Németh Zoltán, Szűcs Teri, Tarján Tamás, Vári György.
A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazás, jelen esetben május eleje óta) magyarul megjelent négy szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva. |
Nagy várakozások előzték meg Térey János legújabb verses regényét, és úgy tűnik, kritikusaink nem vártak hiába: A Legkisebb Jégkorszak csak nemrég jelent meg, de így is félpályányi előnnyel futott be listánk első helyére. Az Asztalizenéből, illetve a Protokollból ismerős kis magyar jet set tagjaival ezúttal nem egy luxusétterem laboratóriumi belterében és nem is a külszolgálat kontinenseken átívelő távlatai között találkozhatunk. Radnóti Sándor szerint az „ember mindig zavarban volt Térey produkciói kapcsán abban a tekintetben, hogy hideg semlegességet érzett benne” – hát, ebben a könyvben aztán tényleg csak úgy röpködnek a mínuszok. A történet színhelye ugyanis a sarkvidéki éghajlatúvá változott Budapest: a mű alapötlete szerint az egyszerre kitörő izlandi Eyjafjallajökull és az Etna annyi port juttat Európa légkörébe, hogy a földrésznek egy mini jégkorszak természeti katasztrófájával kell szembenéznie.
Az előző, külügyes környezetben játszódó verses regényből annak idején ugyancsak Radnóti hiányolta a politikát, ennek teljes figyelmen kívül hagyását „szervi hibának” minősítve. De talán csak arról van szó, hogy a Protokoll egy politikaformáló ember életének nem politikai vetületével foglalkozott, ahogy az Asztalizene egyik szerzői utasítása is úgy szól, hogy Delfin – az opera-énekesnő! – „nem énekelhet”. A Legkisebb Jégkorszaknak ezzel szemben már van egy igencsak masszív politikai szála, és most épp ez az, ami zavarba ejtő: szocdem–jobbközép nagykoalíció van kormányon. De azt hiszem, ennek okai sem az életben, hanem a műben keresendők: Térey talán nem akart újabb frontot nyitni, bajlódni egy mérsékelt ellenzékkel, amikor a hó borította utcákon „fundamentalisták”, „szakadárok” (afféle sámánhívők) fosztogatnak és követnek el merényleteket. (Földényi F. László nagykritikáját lásd: Befagyott lelkek , Magyar Narancs, 2015. október 22.)
Égő tehén, labrador
Listánk második helyét Réz Pál több mint két évtizede várt életrajzi kötete foglalja el, amely egy Parti Nagy Lajossal 1992-ben folytatott, később két további üléssel megtoldott beszélgetéssorozat szerkesztett változata. Réz sokáig azért idegenkedett életrajza könyvvé formálásától, mert azt mondta, olyat nem tud írni, mint Vas István monumentális önéletrajzi regényciklusa, mást meg nem akar. A könyv tehát nem egészen irodalom, de irodalmibb már nem is lehetne. Az ember azt érzi, a háború utáni magyar irodalomnak nincs olyan jelentékeny figurája, aki ne szerepelne benne – még ha ez csak a bőség zavarának és az előadás gráciájának a következménye is, mert azért persze akadnak olyan fontos alkotók, akik nem kerülnek a pásztázó emlékezés látókörébe. A „hangos memoár”-t paradox módon Réz inkább kérdező, mint vallomást tevő karakterének köszönhetjük: bár sokat megtudunk az ő személyéről is, gyakran mégis olybá tűnik, mintha ő csak az ismerősei, barátai – vagy akár saját maga – által megéltek médiumaként szólalna meg, az anekdota rá oly jellemző műfaját is mintegy újradefiniálva, és a fölényes felejtés eszközéből az eleven emlékezés egyik formájává téve. (Kálmán C. György recenziója: A tanú udvariassága, Magyar Narancs, 2015. október 29.)
A harmadik helyezett a régóta csak prózával jelentkező Rakovszky Zsuzsa vékony, de elképesztően fajsúlyos verseskötete. A Fortepan helyenként már-már mézgás sűrűségű versei szinte nem is hagyják magukat folyamatosan olvasni, különösen, amikor az érzékelés és a nyelvi kifejezés új, szétválaszthatatlan minőséget alkotva drámai erejű evidenciaként mutat fel még olyan költői közhelyeket is, mint egy naplemente: „A délutáni Nap – égő tehén – / a lomha vízre sápadt holdat ellett, / s most vonszolja nyugat felé a fény / köldökzsinórján: gézcsík – könnyű felleg – / tapad az izzó sebszáj peremén.” A kötet címe „az interneten elérhető fényképgyűjtemény” elnevezésével azonos, és a költő a második ciklus címéből emelte ki a címlapra. Érdekes módon az első, Napéjegyenlőség című részben is rendkívül erős az éles, sápadt vagy egyenesen „algás”, a napból vagy egy lámpából jövő, hol villany-, hol villám-, hol lézer-, hol zsírszalonna- előtaggal ellátott fény szerepe. A magyar lírában az utóbbi időben határozottan divatszín lett a szürke és a fekete: e monokróm háttér előtt annál jobban ragyognak Rakovszky Zsuzsa nagy költészetének jupiterlámpái, amelyek még akkor is halálpontos, éles képeket égetnének a retinánkra, ha a verseket hegesztőszemüvegben olvasnánk.
A negyedik helyezett szerző első könyvéről szóló kritikáját Keresztesi József így fejezte be a Jelenkorban, mindössze öt éve: „Innen indul hát napjaink talán legígéretesebb magyar novellistájának a pályája.” Azóta messzire jutott: ma minden jel szerint Szvoren Edina – Bodor Ádám mellett – a legjobb magyar novellista. Az elbeszélői kvalitásokon túl nem akármilyen költői erőről tanúskodnak az olyan mondatok, mint ez: „A kulcscsomóm: a semmi bokra.” (Szerintem nem is a kritikákban olykor óvatosan a szerző figyelmébe ajánlgatott regény, inkább a vers felé vezetnek utak Szvoren nyelvi univerzumában.) Tanítani lehetne az írói intelligenciát az olyan banális, de nagyszerűen elhelyezett mondatain is, mint hogy „Van egy labradorunk”. Vagy a „lármás vizelet”-en és a hozzá hasonló egyszerű jelzős szerkezeteken, sőt akár csupán egyes szavakon, mint a „kopasztókút”, a „voniga” vagy a „tárnaszentelés”. Szvoren korábban sokszor kissé autisztikus, mindenre odafigyelő csőlátása mintha ebben a kötetben engedne szigorából: a címadó novella fekete humora új fejlemény a pályáján, de még így is sokszor azt lehet érezni, hogy egy hiperérzékeny angyalrobot által írt, hajszálpontos jelentéseket olvasunk, amelyeket valami különös szerencse folytán elfogott az emberfaj kémelhárítása. (Sipos Balázs írása: Magánybeszéd , Magyar Narancs, 2015. július 16.)
Wünsch és Grönewald
Garaczi László könyvének szintén nagyon erős az elbeszélője: a szerző életrajzi sorozatának alcímében szereplő lemúr mintha egy aszpikként remegő, vastag golyóálló üveg mögül figyelné a világot. A sorozat mindhárom eddigi kötete élesen különbözött egymástól, és a Wünsch híd is ilyen. Míg az első három könyvben a főszereplő fokozatosan nőtt fel („nőtt le”) óvodásból sorkatonává, a negyedik kötet nem egyenesen folytatja az életelbeszélést, mert gyerekkori benyomások ugyanúgy előkerülnek benne, mint az egyetemi évek mozzanatai. A humor szerepe is mérséklődik, ehelyett inkább az első kötet elejére jellemző opálosan irizáló látomások stílusában elevenedik meg a – nem könnyen követhető – cselekmény. Talán ez a leglíraibb, legkevésbé epikus szerkezetű kötet, ami azzal is jár, hogy úgy érezhető: egyes bekezdései akár fel is cserélhetők egymással. Az elbeszélés dinamikája végig intenzív, iránya mintha nem mindig lenne: „Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincsnek” – olvasható a kötet címét adó, ma már szárazföldön átívelő, funkciótlan városligeti hídról.
Schein Gábor a listánk hatodik helyét elfoglaló regényével, a Svéddel alighanem megírta eddigi legjobb prózáját. A szerző úgy beszél súlyos kérdésekről – a múlt és az identitás megismerhetőségéről és megismerhetetlenségéről –, hogy ez nem jelent külön terheket a narrációnak. Erős atmoszférájú fejezetek jól komponált sorával teremt összetett szövegvilágot, úgy gombolyítva a különböző történetszálakat, hogy nem gabalyítja őket össze. Grönewald úr, a hetvenes évei közepén járó volt svéd külügyminisztériumi munkatárs a halála előtt nyomozásba kezd örökbe fogadott fia származása után, és 2006 őszén Budapestre látogat. A szereplők rajza plasztikus, egymáshoz való viszonyuk remekül van megírva. A bezárt OPNI munkatársának, Bíró doktornőnek a munkájához kapcsolódnak Szőcs Petra fotói, amelyekről a Literán megjelent kritikájában Szegő János a sebaldi poétikára utalva azt mondja, hogy ezek között „a regény sötétkamrájából” előhívódó fényképek és a szövegek között nem alárendelő viszony van, hanem „mellérendelő kapcsolódások, asszociatív röppályák”.
A hetedik–nyolcadik helyen két egészen különböző könyv osztozik: az eddig költőként ismert Danyi Zoltán regénye, illetve Marno János verseskötete. A dögeltakarító a jugoszláv háború iszonyatos terheit cipeli, semmilyen értelemben sem várható tehát tőle könnyűség. A sokszor oldalakra rúgó, egymondatos bekezdések azonban – mint Károlyi Csaba az ÉS-ben észrevételezte – egymáshoz túl lazán kötődő fejezetekbe rendeződnek, amelyek sorában a remekül megírt országúti dögeltakarításos részt nem sok köti össze a benzincsempészettel, a mozaikkészítéssel vagy a pesti csúcsforgalomban való araszolás ábrázolásával. Ezek és más egyenetlenségek olykor már annyira megterhelik a könyvet, hogy az erkölcsi megrendülés nem mindig tud esztétikailag hasznosulni. (Radics Viktória ennél jóval lelkesebbnek mutatkozott: Nincs lejjebb , Magyar Narancs, 2015. október 15.)
Belügyi szervek
Zsűrink tagja, Harmath Artemisz ezekkel a gondolatokkal keretezi Marno János Hideghullámáról a novemberi Jelenkorban megjelent kritikáját: „A szerző több ponton is kimozdul a hangnem szempontjából némileg önismétlő előző kötet (…) pangó poétikájából, és csaknem fölmutatja a Nárcisz készül költői invencióinak energiaszintjét. (…) A humor különböző fajtáinak váltogatása (…) ironikus olvasásmódot hív elő. Jótékony módon teszi fesztelenebbé Marno János keserűen tömény költészetét.” Már a kötet címe is akasztófahumor, amennyiben nyilvánvaló utalás a kihűlt tetemre, de szinte találomra fel lehet ütni a könyvet, hogy ilyen fordulatokra leljen az olvasó: „én megvénültem, ő egészen a régi”, vagy „A földből kiásott edény azonban egész más tészta”. a „kátrány”, úgy tűnik, a legújabb magyar líra egyik hívószavaként épp mostanában váltja le a „rozsdát”: Szijj Ferenc legutóbbi listánkon szereplő kötetének címétől (Agyag és kátrány) Krusovszky Dénes Elégiazaján át az egyik Marno-versig sokszor feltűnik, de szerencsére nem vonja be feketéjével a Hideghullám egészét.
Krusovszky Dénes Elégiazaját sajátosan tagolja az emlékezés különböző formákban, modorokban és terjedelmekben feldolgozott témája. E kötet verseiben is feltűnnek hiperérzékeny észleletek, például az az apró ránc a lepedőn, amely miatt a beszélő nem képes elaludni. Ezeket már megszoktuk. Ahogyan azokat a rövid koanszerű darabokat is, amelyeket kevés választ el a banálistól vagy a blöfftől (például az Ekloga című kétsoros: „Bordáim kerítése mögött / a szervek riadt nyája.”). Új kötetében azonban Krusovszky mintha kevesebb csendes szenzációt akarna prezentálni, mint korábban, és ezért például A sár partjai úgy marad hű költőjének kopár poétikájához, hogy – talán a komplex metafora narratív kidolgozása révén – a Krusovszkyénál konzervatívabb felfogású olvasóknak is hozzáférhetővé teszi a versélményt. „Akár a selejtraktárban egymásnak / döntött, rosszul kiöntött szobrok, / nehéz várakozásban állnak az utasok, / míg az éjszakai busz egyre beljebb gázol / a sáros hólében ázó körutak spirálvonalán” (A mozdulatlan Szaturnusz) – az ilyen szakaszok vagy a minden sorával egyre meglepőbb Telér egésze a Krusovszky-lírának anélkül hódítanak meg új tartományokat, hogy engedményt tennének egy alkalmasint populárisabbnak érzett versízlésnek.
Érdekesen alakult a két utolsó hely sorsa: Bartis Attila új könyvének szinte alig volt ideje felkerülni a listára, míg Spiró György regénye már fél éve, a könyvhét óta foglalkoztatja a kritikusokat. A Diavolina kétszáz oldalán Gorkij ápolónője, illetve utolsó szerelme mondja el az író fordulatos élettörténetét. A kritikusok olykor kárhoztatják is a könyv terjedelmét, túl sűrűnek vagy épp vázlatosnak nevezve azt. Nyilvánvaló, hogy a Fogság szerzője ezt a könyvet is meg tudta volna írni nyolcszáz oldalon, de a könyv így is teljes: nem is kis-, inkább rövidregénynek lehetne nevezni. Mert nemcsak a korszak, maga Gorkij és a Diavolinának (magyarul Boszikának) becézett elbeszélő alakja kap határozott kontúrokat, hanem az író elnyaklott életű fia és az ő apjához való viszonya is, és bár egyes lapokon hemzsegnek a nevek, a regénynek több olyan oldala van, amelyen akár két – teljes, egész – novella is el van hadarva. A Szovjetunióba Olaszországból visszaköltöző író például kinézte magának azt a villát, amelyben korábban Lenin is lakott, de „Sztálin azt mondta, nem tudja belőle kitenni Lenin öccsét, aki a Lenin számára behozatott angol motoros triciklivel száguldozik, frászt hozva a környékbeli nyaralókra”. A Diavolina lendületes, mégis nyomasztó alkotás arról, hogy egy nagy egyéniség hogyan esik áldozatul saját önképének, hogyan hasad szét az író Gorkijra és az ember Peskovra úgy, hogy aztán ez a két, egymásban nem oldódó összetevője mégis valami majonézszerű emulzióvá egyesüljön. És aztán hazudozás, hízelgés vagy sértődés árán képes legyen több száz embert kimenteni a húszas-harmincas évek szovjet börtöneiből.
Bartis regénye is nagyrészt diktatúrában játszódik, de ez már nem az eredeti, futurisztikus lendülettel kegyetlenkedő kommunizmus: az üres helyekkel is elválasztott bekezdések nagyon sokáig afféle fekete-fehér polaroidoknak tűnnek, amelyek során az introvertált, kissé szociopata főhős levegőtlen egyes szám első személyben pangja végig a könyv legnagyobb részét, Kádár alatt. A regény végére akaratán kívül világhírű fényképésszé fejlődő Szabad András komoly ember egy komoly könyvben, komoly olvasóknak. Az elbeszélőt ez a komolyság néha már szinte coelhóian komolykodó mélységekbe szédíti: „A megkeseredett ember csak mérget szór szét a világban. Mert csak a saját keserűségét látja benne. A megkeseredett ember mindig igazságtalan, mert az igazság csak a teljességben lehet.” A könyv stílusában szólva: hideg van a Szívben. A főszereplő a Szív utcában lakik, egy lakásban, ahol alighanem télen-nyáron tizenhét fok van, és körülbelül ez az apa és a fiú kapcsolatának hőfoka is. Ritka beszélgetéseik egyike a giccsről szól: az apa azt mondja, ez „a buták művészete”, naplementék, őzek, amelyek „az örök idill illúzióját akarják kelteni”, majd hozzáteszi: „Rózsaszín habnak látni a világot, ez a giccs.” De az apa mintha nem venne tudomást arról, hogy a rossznak, a csúnyának, a sötétnek is megvan a giccse, mert a giccs nem elsősorban idillnek, hanem művészetnek akar látszani. A könyv leírásaiból megismerhető fotográfiáin Szabad Andrásnak ezt, úgy tűnik, mindig, írásos vallomásainak azonban nem minden oldalán sikerül elkerülnie.
