Magyar Narancs: Az új regényedben több olyan utalást is találni, amelyek korábbi nyilatkozataid alapján önéletrajzi elemekként is értelmezhetők. Tekinthető önéletrajzi vagy önéletrajzi ihletésű regénynek A csokimikulásos lány?
Háy János: Számomra ez soha nem kérdés: amit leírok az fikció, és annak az igazságnak akar eleget tenni, amit a szöveg megkövetel. Akár vannak benne önéletrajzi elemek, akár nincsenek. Az ember olyan anyagból dolgozik, amit ismer vagy megismer, amibe elég érzelmi energiát tud beletenni. Nem elmaszatolni akarom ezzel a kérdést, de szólni fogok, ha önéletrajzot írok. Persze vannak írók, akik épp az ellenkezőjét állítják, például Móricz vagy Bereményi, akik azzal flexelnek, hogy csak lejegyezték, amit hallottak, vagy amit átéltek. De ezt mondja Knausgård is, holott a mű nem a valóság tükröződése, mint gondolták sokan Platóntól Lukács Györgyig, hanem teremtett világ. A saját múltunk elbeszélése is csak egy aktuális narráció.
MN: Izgalmas elbeszélői stratégiát alkalmaz az új regény: az elbeszélő hol élete vége felé járó felnőttnek, hol kamasznak, míg máskor kisgyereknek tűnik.
HJ: Van ugyan egy fő szál, amely a kamaszkorhoz köthető, de ez folyamatosan visszacsúszik a gyerekkorba, és előre egy lehetséges jövőbe. Érdekel az időhöz való viszonyunk, és mivel az ok-okozati rendszerben, mint betonbiztos logikában egyáltalán nem hiszek, minden olyan időműködés érdekel, amely ennek a logikának ellene tart.
MN: A kötet második felében egyre inkább a kamasz perspektíva válik uralkodóvá. A koncepció része volt, hogy idővel a kamasz magához ragadja a szót, és nem is adja vissza idősebb önmagának, vagy erre a regényre is igaz, amit egy korábbi interjúdban mondtál, hogy írás közben teljes mértékben az ösztön és szöveg irányít?
HJ: Az ösztöneimet követem, de persze az agyam is beleszól, kontrollál és ítéleteket hoz. A könyvek elején kevés dologban vagyok biztos, de A csokimikulásos lánynál tudtam, hogy nem engedem vissza a nyitóoldalak tónusának a terepet, mert úgy akartam megírni, mintha azoknak az elég mélyre hangolt mondatoknak a felfényezését hozná az utána következő szöveg. Amúgy a nyitó- meg a zárómondat rímel egymásra, hiszen a zárás tele van reménnyel, de van egy megszorítás benne, ami visszakapcsol a nyitányhoz.
MN: „Azt hiszem, ideje volna meghalni” – ez a könyv első mondata, s ez, hasonlóan az előző regényed felütéséhez („Ettől a naptól, ez épp május huszadika volt, boldogtalan leszek”), ismét egy súlyos lemondás.
HJ: Mindkét indítás egy elbeszélői pozíció meghatározása. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember honnan beszél a világról, és ennek az alapvető státuszát az idő határozza meg. Az én időhelyem a világban most ott van, ahol a múlt, jelen, jövő játéka a múlt javára dőlt el. Mindig azt a startpisztolyt próbáljuk elsütni, amely végigvisz a szövegen. Általában már az első mondatnál látom, hogy mekkora löket van benne, végig tudom-e csinálni.
MN: Míg a tavaly megjelent Boldog boldogtalan bizonyos pontjain játékos módon az író jelenik meg istenként, A csokimikulásos lányban az apa tűnik fel egyfajta istenszerepben. Miért az Atya és a Fiú viszonyát választottad a regényben megjelenő apa-fia kapcsolat metaforájának?
HJ: Ez egy kézenfekvő metafora. De azért ez nincs túlhajszolva a szövegben. A felnőttek rémuralmáról szóló könyvek, amilyen ez is, a legközvetlenebb felnőtt figurákat használják, a szülőket és a tanárokat, ha pedig nem tudnak mást előkotorni, akkor ott a teremtő. Gyerekként leszakadni a szülőkről, megteremteni a saját önértelmezésünket a világban, szerintem a legfontosabb és egyben a legnehezebb feladat is. Az apa mindenképpen egy felettes elnyomó énként jelenik meg az életünkben, akkor is, ha valójában nem is olyan. Le kell gyártanuk ezt az erőt, hogy legyen mivel megküzdenünk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
