KÖNYVMELLÉKLET - Interjú

„Hitehagyókkal és istenkáromlókkal”

Inna Sevcsenko emberjogi aktivista, író, újságíró

Könyv

A nemzetközi radikális feminista, a Femen mozgalom vezetője Levél keletről címmel regényformában dokumentálta az országukért harcoló ukrán nők több fronton zajló küzdelmét.

Magyar Narancs: 2013-ban Franciaország politikai menedékjogot biztosított önnek, a családja azonban Herszonban élt az orosz invázió kezdetén. Hogyan emlékszik vissza 2022. február 24-ére?

Inna Sevcsenko: Már a háborúra készültem, Putyin beszédeiből biztosan tudtam, hogy ez következik. Az inváziót megelőző héten könyörögtem a szüleimnek, a nővéremnek és a családjának, hogy hagyják el a várost. Az érveim süket fülekre találtak. Ők biztosak voltak abban, hogy szó sincs háborúról. Február 23-án este tizenegykor küldtem nekik az utolsó üzenetet, hogy még nem késő, szedjék össze a legfontosabb holmikat, és induljanak el legalább nyugat felé. Ha nem történik semmi, még mindig hazamehetnek. Otthon voltam az öt hónapos gyerekemmel, aki másnap hajnalban, öt óra körül felébresztett. Körülbelül akkor nézhettem rá a telefonomra, amikor bombázni kezdték a várost. Herszon Telegram-csatornáin láttam, hogy a repülőteret támadják. Azonnal beléptem a családi Viber-csoportba, és láttam, a háború máris ott zajlik, ahol felnőttem. A hivatalos közvetítésekre rá sem kellett néznem, a szüleim és a nővérem egymásnak küldött üzeneteiből világossá vált minden. Édesanyám még bement dolgozni az egyetemre, az irodája ablakaiból látta a tankokat. Ez volt az utolsó munkanapja. Huszonnégy óra leforgása alatt szó szerint romba dőlt az életük. Engem pedig máris mardosott az önvád, hogy nem tettem, nem teszek eleget ebben a harcban. Részben ennek a fojtogató érzésnek köszönhető, hogy a könyv szövege kikívánkozott belőlem.

MN: A túlélők beszámolóiból, vallomásaiból született egy fiktív főszereplő, egy gyermekápolónő, egyedülálló anyuka, akinek az útját követjük. Miért ezt a módszert választotta?

IS: Ezt a könyvet én nem akartam megírni. De már egy ideje szívtam magamba a történeteket, először a nővéremtől, az anyámtól, a család többi nőtagjától és a barátaiktól, majd később más túlélőktől. A legabszurdabb, legfájdalmasabb kérdés a „Hogy vagytok?” volt. Mert olyan válaszokat kaptam, mondjuk, a civilek ellen elkövetett erőszakos cselekedetekről, amelyek alapjaiban változtatják meg azt is, aki hallgatja. És ennyi év intenzív kampányolás és aktivistalét után ráébredtem, hogy az én hangom nem számít, nincs jogom hangoskodni, viszont meg tudok szólaltatni másokat, hogy a hangjuk olyanokhoz is eljusson, akik még mindig úgy gondolják, hogy ezzel a háborúval nekik nincs dolguk. Az én privilégiumként is felfogható távolságom arra jó volt, hogy egy idő után láttam a teljes képet, felismertem, hogy ezek a nők, bár nagyon mások, mindannyian cipelik a háború terhét a vállukon. Nem akartam válogatni a történetek között, a háború mindenkit ugyanúgy bekebelezett. Ezért teremtettem meg egy kollektív hangot. Megosztottam az elkészült anyagot írással foglalkozó barátaimmal, akik közül néhányan azt mondták, hogy egyetlen szereplővel nem történhet ennyi borzalom, ez így sok lesz az olvasóknak. Akkor visszatértem az interjúk szövegéhez, és ismét úgy láttam, hogy minden megtörtént mindannyiukkal, és bár nem mind estek fogságba, nem mindenkit erőszakoltak meg, nem mindenki veszítette el végtagját, mindannyian érintettek az erőszak valamilyen formájában. Ezért megmaradtam a monológnál. A saját hangom is ott van, a dilemmák, az önmarcangoló mondatok között ott vannak a magammal vívott harcaim is.

 
Fotó: Inna Sevcsenko 

MN: A család és az ismerősök beszámolóin túl hogyan jutott hozzá más túlélők történeteihez?

IS: 2023-ban visszautaztam Ukrajnába. Kijivben együtt dolgoztam Olekszandra Matvijcsuk Nobel-békedíjas emberi jogi ügyvéddel, aki a Polgári Szabadságjogok Központja szervezettel már megkezdte az oroszok által elkövetett háborús bűnök felderítését és rögzítését. Azt mesélte, hogy több mint nyolcvanezer ilyen esetet tártak fel, és sok esetben felmerült az emberiességellenes és háborús bűncselekménynek egy­aránt számító szexuális erőszak. Ebbe a munkába kapcsolódott be a Nők Menete, Ukrajna legnagyobb feminista hálózata is. Mivel a túlélők többsége anonim szeretne maradni, és nem beszélnek újságírókkal, így rajtuk keresztül tudtam meghallgatni a beszámolókat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.