Magyar Narancs: 2013-ban Franciaország politikai menedékjogot biztosított önnek, a családja azonban Herszonban élt az orosz invázió kezdetén. Hogyan emlékszik vissza 2022. február 24-ére?
Inna Sevcsenko: Már a háborúra készültem, Putyin beszédeiből biztosan tudtam, hogy ez következik. Az inváziót megelőző héten könyörögtem a szüleimnek, a nővéremnek és a családjának, hogy hagyják el a várost. Az érveim süket fülekre találtak. Ők biztosak voltak abban, hogy szó sincs háborúról. Február 23-án este tizenegykor küldtem nekik az utolsó üzenetet, hogy még nem késő, szedjék össze a legfontosabb holmikat, és induljanak el legalább nyugat felé. Ha nem történik semmi, még mindig hazamehetnek. Otthon voltam az öt hónapos gyerekemmel, aki másnap hajnalban, öt óra körül felébresztett. Körülbelül akkor nézhettem rá a telefonomra, amikor bombázni kezdték a várost. Herszon Telegram-csatornáin láttam, hogy a repülőteret támadják. Azonnal beléptem a családi Viber-csoportba, és láttam, a háború máris ott zajlik, ahol felnőttem. A hivatalos közvetítésekre rá sem kellett néznem, a szüleim és a nővérem egymásnak küldött üzeneteiből világossá vált minden. Édesanyám még bement dolgozni az egyetemre, az irodája ablakaiból látta a tankokat. Ez volt az utolsó munkanapja. Huszonnégy óra leforgása alatt szó szerint romba dőlt az életük. Engem pedig máris mardosott az önvád, hogy nem tettem, nem teszek eleget ebben a harcban. Részben ennek a fojtogató érzésnek köszönhető, hogy a könyv szövege kikívánkozott belőlem.
MN: A túlélők beszámolóiból, vallomásaiból született egy fiktív főszereplő, egy gyermekápolónő, egyedülálló anyuka, akinek az útját követjük. Miért ezt a módszert választotta?
IS: Ezt a könyvet én nem akartam megírni. De már egy ideje szívtam magamba a történeteket, először a nővéremtől, az anyámtól, a család többi nőtagjától és a barátaiktól, majd később más túlélőktől. A legabszurdabb, legfájdalmasabb kérdés a „Hogy vagytok?” volt. Mert olyan válaszokat kaptam, mondjuk, a civilek ellen elkövetett erőszakos cselekedetekről, amelyek alapjaiban változtatják meg azt is, aki hallgatja. És ennyi év intenzív kampányolás és aktivistalét után ráébredtem, hogy az én hangom nem számít, nincs jogom hangoskodni, viszont meg tudok szólaltatni másokat, hogy a hangjuk olyanokhoz is eljusson, akik még mindig úgy gondolják, hogy ezzel a háborúval nekik nincs dolguk. Az én privilégiumként is felfogható távolságom arra jó volt, hogy egy idő után láttam a teljes képet, felismertem, hogy ezek a nők, bár nagyon mások, mindannyian cipelik a háború terhét a vállukon. Nem akartam válogatni a történetek között, a háború mindenkit ugyanúgy bekebelezett. Ezért teremtettem meg egy kollektív hangot. Megosztottam az elkészült anyagot írással foglalkozó barátaimmal, akik közül néhányan azt mondták, hogy egyetlen szereplővel nem történhet ennyi borzalom, ez így sok lesz az olvasóknak. Akkor visszatértem az interjúk szövegéhez, és ismét úgy láttam, hogy minden megtörtént mindannyiukkal, és bár nem mind estek fogságba, nem mindenkit erőszakoltak meg, nem mindenki veszítette el végtagját, mindannyian érintettek az erőszak valamilyen formájában. Ezért megmaradtam a monológnál. A saját hangom is ott van, a dilemmák, az önmarcangoló mondatok között ott vannak a magammal vívott harcaim is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
