Az elmúlt pár évben lapok sora szentelt tematikus összeállítást popnak, zsánereknek vagy az ezekkel összemosott trashkultúrának (Irodalmi Szemle, Filológiai közlöny, Új Forrás, legutóbb a Prae), a Jelenkor önálló rovatban szedett ízekre néhány jól futó bestsellert, és most a Galaktika háromszázadik, ünnepi lapszámának alkalmából a szerkesztők a „kortárs hazai szépirodalom nagyjait kérték fel egy-egy fantasztikus novella megírására”. Az előszó tanúsága szerint a gesztus nem titkolt célja, hogy bizonyítsa: a fantasztikum nem elzárt gettó, hanem átszövi az irodalom minden területét. Kérdés persze, hogy az így megvalósított – elsősorban intézményi, és nem esztétikai jellegű – határátlépések valóban a kulturális kategóriák közti határok lebontását vagy épp, hogy ezek kontúrozását szolgálják. Hiszen amíg az említett vállalkozások valami rendkívüli eseményként tételezik egy Coelho-regény felbukkanását a recenziók közt vagy Parti Nagy flörtjét a fantasztikummal, addig legalább annyira megerősítik, mint kikezdik a vélt-valós határokat műfajiság, tömegkultúra és szépirodalom között.
Bár a kilencévnyi cezúra után harminchatodik évfolyamát taposó Galaktikának nemcsak hiánypótló folyóiratként, de könyvkiadóként és egyáltalán: jelenségként elévülhetetlen érdemei vannak a sci-fi és a tágabb értelemben vett fantasztikus irodalom hazai kultúrájának megteremtésében, a jubileumi lapszám mégis olyan orgánumot sejtet, amely kevéssé vesz tudomást a körülötte lévő kulturális térről. Az irodalmi szövegek mellett kisebb-nagyobb infotainment cikkeket találunk jellemzően természettudományos témákról, egy kétoldalas promó anyagot a 2001 – Űrodüsszeia újrabemutatásáról, és egy kizárólag csak az állandó olvasók számára értelmezhető folytatásos képregényt tíz oldalon. Hogy a kiadó saját könyvein kívül is létezne fantasztikus irodalom, annak nincs nyoma: a kritikák, esetleg irodalmi témájú esszék elhagyásával a lap mintha lemondott volna arról a lehetséges (és a ’95 előtti érától egyáltalán nem idegen) szerepéről, hogy a műfajcsoport kedvelői számára irányadó orgánumként lépjen fel, legyen szó témába vágó könyv- és filmmegjelenésekről vagy aktuális műfaji trendekről.
Mindebből következik, hogy egyedi hangú, a Galaktika identitását erősítő rovatok híján a lapot a mindenkori novelláknak kell elvinniük. A jubileumi lapszám tizennyolc kisprózát tartalmaz, közülük két visszafogott ujjgyakorlatot a főszerkesztő Burger István és a lapigazgató Mund Katalin jegyez, további tizenhat szöveg – köztük novella helyett egy regényrészlet Ménes Attilától – pedig a jeles alkalomból felkért szerzők munkája. A Darvasi Lászlótól Bárdos Deák Ágnesen át Hartay Csabáig terjedő, igen eklektikus névsorban talán pont az a legszembetűnőbb, hogy számos olyan kortárs magyar szerző hiányzik belőle (például Havasréti József, Bartók Imre vagy Lakatos István), akik a közelmúltban épp irodalmi gettókat és műfajhatárokat semmibe vevő, a fantasztikumot egyedi módokon használó szövegekkel hívták fel magukra a figyelmet. A jelenlévők eközben változatos, de jól körülhatárolható stratégiák mentén igyekszenek megoldani a feladatot: vagy humorral és iróniával kerülik meg a kihívás legjavát (Hartay Csaba: Egy tehén fénykora, Vörös István: Az iskolabusz nem jut el a Jupiterre), vagy tessék-lássék módon fantasztikus elemekkel dúsítják fel saját szerzői világukat. Az agyvérzéses nagypapa harmadik típusú találkozása Cserna-Szabó András Smafujában vagy Dragomán György illegális határátlépőinek medvehátasai szabadon felcserélhető, idegen díszletelemek a szövegtestben, amik mintha csak a műfaji címke kedvéért kerültek volna bele. Ugyanezt a kompozíciós logikát követi a kiadvány egyik legerősebb szövegében Kiss Noémi, de az Orsolya, a csecsemőnk hajléktalanokat elnyelő utcavégi gödre végre egyaránt bír cselekményformáló erővel és metaforikus jelentőséggel, így a fantasztikum felbukkanása egy megromlott házasság árnyékában több lesz puszta gegnél. Több szerző szembetűnő csattanókényszerrel igyekszik helyet találni a fantasztikumnak a szövegében, illetve a gótikus irodalomtól örökölt fogásokkal játszik azzal, hogy a leírt irreális események a sztoriban valóban megtörténtek-e (lásd Parti Nagy Lajos és Benedek Szabolcs anekdotajellegű írásait). Néhányan azonban nekiveselkedtek a szigorú értelemben vett science-fiction témáknak is. Űrutazástól (Böszörményi Gyula: Isa, por ës homou) a mesterséges intelligencián át (Csányi Vilmos: A Mester) a hibernációig (Mund Katalin: Restart) kerülnek elő a műfaj klasszikus toposzai, de az ismerős formulákat kevés esetben gazdagítja újszerű látásmód – a szövegek megformáltságuk ellenére is maradnak a biztonságos középszernél, esetleg egy csattanóval feldobva. Ezen a vonalon Pataki Éva Banach-terek című, némiképp novellává átgyúrt, filmszinopszisra emlékeztető agymenése és Szabó T. Anna a sci-fi új hullám feminista szerzőit idéző Rekreációja emelkedik ki a többiek közül, mivel standard sémák helyett valóban igyekeznek újrakombinálni a zsáner kötött formáit.
Theodore Sturgeon sci-fi író elhíresült szállóigéje szerint a sci-fi – és vele együtt bármilyen kulturális termék, színháztól a költészetig – kilencven százaléka szükségszerűen rossz, ebből a szempontból nincs különbség elitirodalom és populáris kultúra között. Sturgeon szigora felől nézve a Galaktika háromszázadik száma százalékarányban talán még jobban is teljesít; de annyira nem jól, hogy a koncepció a szövegek elolvasása után is többnek hasson egyszerű gesztusnál, és a kiadvány felkerüljön a polcra a Benedek Szabolcs által itt felidézett „legendás vámpíros lapszám” mellé.
Metropolis Media, 2015, 116 oldal, 990 Ft
