Ne olvass kommenteket! - szólnak időnként országunk internetkapcsolattal rendelkező polgáraihoz e polgárok aggódó ismerősei. Névtelen mocskolódók, frusztrált senkik, fizetett trollok: ismerjük mind jól a minősítéseket, melyek bevetésével a sokszor kevéssé tetszetős szövegek szerzői megszűnnek a vox populi reprezentánsainak lenni, s jó lelkiismerettel ignorálhatókká válnak. A kommentek a Könyvesblog Mi történt avagy sem-kritikája alatt főleg a kötet A kis Adonis című darabjával foglalkoznak, melyet a portál kritikája egyetértőleg, általános igazságérvénnyel idéz fel: valóban így működünk "mi, magyarok". E novellát tényleg nehéz másnak látni, mint afféle tanmesének, amelyben minden alárendelődik annak, hogy akadálytalanul kibomolhasson a tanulság. Ami pedig olyasmi, hogy sokkal egyszerűbb a farkasokkal üvölteni, és ha ez beindul, nem látszhat többé ártatlannak, akiről eldöntötték, hogy bűnös. A történetben elbotlik egy kisfiú, az autójából segíteni kiszálló cigány férfira pedig pillanatok alatt rábizonyítják, hogy gázoló. A kommentelők nagyjából egybehangzó véleménye szerint azonban e mese tendenciája hazug, de legalábbis egyoldalú: a valóságos "cigányok" szerintük nem ártatlan jólelkek, akikkel módszeresen kibabrálnak a "magyarok", hanem van az ő számlájukon is ez-az - sőt.
| ||
Ha a hozzászólók állításai egészükben vállalhatatlanok is, kifogásaik, azt hiszem, mégis alapvető problémákhoz vezetnek el. Hiszen valóban: nemcsak ebből a novellából, de a kötet egészéből se igen derül ki, hogy a "cigány" a mai Magyarországon nem egyszerűen az áldozat bármivel behelyettesíthető neve, hanem történelmileg és társadalmilag meghatározott, korántsem homogén csoport jelölője, vagy még inkább kirekesztések, konfliktusok, túlélési, beilleszkedési vagy kompenzációs stratégiák bonyolult összjátékában alakuló identitás és reprezentáció. Ahogy másfelől az sem, hogy a cigányellenesség (és sok egyéb fóbia és diszkrimináció) a mai Magyarországon nem egy tahón nákoló és/vagy elszántan rosszindulatú egzotikus szubkultúra sajátossága, hanem bizonyos olyan állampolgárokra is jellemző, akik a kommentelőkhöz hasonlóan képesek az alanyt az állítmánnyal egyeztetni, sőt a kultúra iránt is érdeklődnek, és akár még Parti Nagy életművét is ismerik. Akik többek között félelmeiktől és aggodalmaiktól (magukért, a családjukért, a munkahelyükért, az országért és így tovább) is hajtva kötnek ki a gyanakvásnál, általánosításnál, megbélyegzésnél.
Ennek a bonyolultságnak és ennek a hétköznapiságnak alig találni nyomát ebben a könyvben - emiatt pedig szövegről szövegre válik elháríthatatlanabbá a kényelmetlen gyanú, hogy a szerző ezúttal mintha játékpénzzel próbálná kifizetni olvasóját. A hullámzó Balaton radikális stilizáltságával, de a későbbi kötetekkel összevetve is szembeötlő a Mi történt aszketikus alaptörekvése, mely a stiláris-elbeszéléstechnikai akrobatika helyett a kortárs és közelmúltbeli valósággal való felelős szembenézés gesztusára igyekszik helyezni a hangsúlyt. Ami azonban az előbbiből mégis visszamarad, kikezdi az egyébként is gyenge utóbbit. A "rontott nyelvvel" való játék annyira felhígul itt, hogy a szerző beleesni látszik a csapdába, mely prózáját kezdetektől fenyegeti: az abszurd-diskurzuskeverő jelleget felülírja a gúny működése - miközben ahhoz viszont túl szertelen marad, hogy valós jelenségekre lehessen vonatkoztatni. A humoros és meghökkentő - vagy annak szánt - ötletek pedig igencsak roskatag alapzatot jelentenek a rájuk épített, sokszor kifejezetten didaktikus lélektani-szociológiai modellek számára. Az Egy új Kutas felskicceli például az önbecsülés/családfenntartás szörnyű dilemmájának önmagában kevéssé revelatív alapvonalait, majd azzal, hogy azt egy szakállas favicc törzsébe oltja be ("Herr Kulesch"!), rögtön meg is akadályozza, hogy igazán komolyan vehessük, noha nevetni több okból is aligha lesz kedvünk.
Az ingamozgás a realitásigény állandó felfüggesztése (a szövegek legtöbbje eleve félálombeli vízióként vagy városi legendaként kereteződik) és a traumatikus jelenségek felemlegetése között kényelmes, ám semmire sem kötelező terepen jelöli ki a szövegek helyét, ahol a lélektani és szociografikus konzisztencia elvárása egyaránt visszautasítható, és a valóság árnyékos oldalára utaló nyelvi-ideológiai zsetonok önmagukban, puszta feltűnésükkel vélik hitelesíteni a szöveget és az azt létrehozó szándékot. Nagyjából úgy, ahogy a Jászol-esztrád című szöveg sem tesz mást, mint hogy egymás után hányja a kései kapitalista társadalom felszíni jelölőit (pornó, génkezelés, energiaital, reality, celebek stb.) - a kritika illúzióját hozza létre egyetlen valóban kritikus gondolat nélkül.
A Mi történt avagy sem így lesz kétszeresen nyomasztó szöveg: először a feloldás reménye nélkül emlékezetünkbe idézi országunk problémáit, majd ráadásul még azt is, mennyire erőtlennek látszik ezzel szemközt még egy olyan mű is, amelynek pedig láthatóan a valósághoz való odafordulás a fő igénye. Pedig a kötet Mario és a varázsló-parafrázisából/paródiájából (Érintettek) is az derül ki csak: e gonoszság nem kivételes, és nincs középpontja, amit egy hősies gesztus kiiktathatna. Alighanem muszáj lenne hát legalább a szemünket valóban kinyitni erre az időnként hajmeresztő dolgokat beszélő utasokkal, kommentelőkkel, állampolgárokkal teli világra.
Magvető, 2013, 218 oldal, 2990 Ft
