A bibliográfiai zombi nem elhunyt antikváriusok újjáélesztett holtteste, hanem olyan könyvészeti adat, amit már megcáfoltak, de valamiért mégis fel-feltűnik a szakirodalomban. A jelenséget Borda Lajos azonosította és nevezte el. És majdnem a Narancsban! Egy szakszerűtlen bibliográfiáról szóló bírálatának kéziratát ugyanis lapunknak is elküldte, de a szellemirtó recenzió tulajdonképpen keményvonalas tudományos cikk, így jelenleg egy szakfolyóiratnál vár megjelenésre.
Mondatantológia, verskönyv
"Egyébként nem tudom, tudják-e rólam a Magyar Narancsnál, hogy én alapvetően konzervatív beállítottságú vagyok" - fűzi hozzá az antikvárius, nem minden kajánság nélkül. Ehhez képest meglepő, hogy egyik kedvenc könyvkezdő mondata a következő: "Én, Kocsi Csergő Bálint, a reformata vallás kiérdemesült és elbocsátott tanítója és prédikátora, később néhai Bottyán János tábornok regimentkáplánja, most a semminél is kevesebb földönfutó, közeledvén a két nagy kaszához: 77-ik évemhez, már nem kívánok emlékezni." A mondat - egyszersmind a Negyven prédikátor című regény - szerzője ugyanis nem más, mint a neokon ikonnak nehezen nevezhető Moldova György.
Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy Wass Albert műveit - A funtineli boszorkányt leszámítva - középszerűnek tartja, Zelket, Weörest viszont fejből idézi, az utóbbinak pedig nem is valamelyik slágerét, hanem a gyermekgyilkosság brutális ábrázolása révén szó szerint letaglózó, de művészi erejénél fogva mégis felemelő, Kazamatában című Sevcsenko-emlékverset.
Borda Lajos, akinek szemlátomást van érzéke a részletekhez, azt mondja, érdemes lenne egy mondatantológiát kiadni, ami egyébként arra a nem teljes versekből, hanem csak sorokból álló gyűjteményre emlékeztet, amelynek tervét Babits vetette fel. "Erre az élet sokáig zordon, aztán elillan" - ezt Parti Nagytól idézi, "Az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény" - ezt Esterházytól. Az antológia ötletéből egyébként még lehet is valami, mert az antikvárius nemcsak könyvgyűjtő, hanem könyvkiadó is.
A Petőfi Barguzinban című Parti Nagy-verset, amelyből az idézet származik, hazafelé autózva hallotta a rádióban, és addig nem nyugodott, míg a maga harminchat soros terjedelmével egy A4-es lapon is kényelmesen elférő művet önálló kötetként, Felvidéki András által tervezett bibliofil kiadásban meg nem jelentette. A másik véglet Gottfried von Strassburg Tristanja: a Márton László által középfelnémetből fordított, Kiss István által tervezett, méreténél fogva önvédelmi célokra is alkalmas könyv terjedelmével és művészi kivitelével egyaránt a középkori kódexet idézi.
"A legnagyobb bolond a könyvgyűjtő" - ezzel kezdődik A bolondok hajója, Sebastian Brant tizenötödik századi műve. Borda Lajos még az NDK Centrumban vette meg olcsó, de Dürer fametszeteivel illusztrált zsebkönyv kiadásban. 2008-ban aztán Orosz István vadonatúj rézkarcaival, Márton László fordításában ez a magyarul különben mindaddig meg nem jelent mű lett a Borda Antikvárium első önálló szépirodalmi kiadványa.
Nem először mond meglepőt azzal, hogy régen semmibe se becsülték a régiséget. "A Königsbergi Szalagokon olvasható nyelvemlék például úgy maradt ránk, hogy szétszabdaltak egy régi pergamenkódexet, hogy a csíkokkal egy nála újabbnak a gerincét erősítsék meg. Vagy vannak könyvek, amelyekben a kiadás dátumát fáradságos munkával későbbire javították, mondjuk 1510-ben nyomtatták, de aztán átírták 1530-ra. Mert csak az új kellett."
Gyűjteni muszáj
Ezzel szemben ma az értékes öreg könyvek azok, amik eltűntek az antikváriumokból. "Siralmas állapotban van a szakma. A hetvenes- nyolcvanas években nem volt olyan nap, hogy az ember ne egy szatyor könyvvel ment volna haza. Ma nincs hol böngészni: a jó könyveket elteszik árverésre, de az olyan, korábban mindenütt kapható kötetek is eltűntek, mint a Pallas Lexikon vagy a Varjú-féle Magyar várak. Egyre kevesebben is járnak antikváriumba. Igaz, az interneten minden megtalálható, csak az az élmény nem, hogy az ember olyasmire bukkanhat, amit nem is keresett. Ez nem a mi világunk."
Borda Lajos egyébként nem ellensége a számítógépnek, sőt még a rendszerváltás előtt üzembe akartak egyet állítani, de a külföldről behozott gépet a hatóság egyszerűen nem volt hajlandó munkaeszközként vámkezelni. Abban is megelőzték a korukat, hogy a nyolcvanas években alapított antikváriumukat a kilencvenes években átköltöztették az addigi üzlethelyiségből egy Madách téri lakásba, egy csapásra lemondva az utcáról beeső vásárlókról. A megnyitóra jelent meg bibliofil kiadásban az antikvárius egyik kedvenc novellája, Heltai Jenőtől a Könyvember. A legújabb korszak a Budapestről való kiköltözéssel kezdődött: azóta a kertben tanyázó mókus és örvös galamb úgyannyira hozzátartozik a környezethez, mint az olcsó Hunor szivar füstje vagy a falon függő Szőnyi István-festmény - de hát Zebegényben vagyunk.
Mostanában egyébként kevésbé bibliofil könyveket, mint inkább könyvészeti kiadványokat adnak ki. Ezek lényegében adatbázisok. Nem lehet tehát kitérni az elől a kérdés elől, hogy papír helyett miért nem interneten látnak napvilágot. De rögtön érzem, a téma kényes: mintha valami bőrbajról, egy tulajdonképpen nem súlyos, de kellemetlen és jobb körökben kínos betegségről kérdeznék. "Nagyon zavarna, ha egy hacker belenyúlna, és mindenféle hülyeséget beleírna. Ez reális veszély. Az internetnek számos haszna van, elismerem. Sokszor pillanatok alatt meg lehet szerezni olyan adatot, amihez különben talán hozzá se jutnánk, de mindig mindent ellenőrizni kell. Ahogy nem szabad fejből idézni sem, mert minden elhomályosul. De végül is az egész emberiség története erről szól, mindenből legenda lesz."
De hogy lesz valaki legendás könyvgyűjtő? "Tulajdonképpen mindenkinek gyűjtenie kellene. Mindenki tartozik valahova, született valahol, beszél valamilyen nyelven. Helytörténettel, családtörténettel kell kezdeni, különösen ma, amikor sokan már a dédszüleiket se tudják felsorolni. Sajnálom, hogy a régen fillérekért kapható képeslapokat kicsit lenéztem, pedig hihetetlen tárházát jelentik a történelemnek. Én is helytörténettel kezdtem, és így jutottam el az öreg könyvekig. Ami pedig a kéziratokat illeti, a gyűjtő úgy érezheti, hogy a korábbi emberek keze vonása révén konkrét kapcsolatba kerül a múlttal, ahogy a papság kézrátétellel való felszentelése a püspökök láncolatán át visszamegy az apostolokig."
Annak idején többen is rosszallták, hogy Parti Nagy Lajos-könyvet adnak ki, konzervatív létükre. "De én értetlenül állok ez előtt a sajnos nagyon jellemző hozzáállás előtt, mert a művészet az művészet, a kvalitás pedig kvalitás. Ez fölülír mindenféle mulandó szempontot." A közízlésről szólva Borda Lajos külön kéri, hogy legyen benne a cikkben: kedvenc köztéri műalkotása a konzervatív körökben csak "Vaskefének" tisztelt '56-os emlékmű, a Városliget szélén. És valóban, az alkotás abszurd módon még környezetének elhanyagolt, szemetes voltát, sőt a kóbor vizeletszagot is képes beépíteni a művészi hatásba.
Borda Lajos egyébként is fogékony az abszurd iránt, a magyar humor csúcsteljesítményeként idézi például Rejtő Jenőtől (és ki tudja, talán a fejben már készülő mondatantológiából): "Az élet olyan, mint a nádszál: ma még vidáman kacagsz, de holnap jön Pipacs bácsi a konyhakéssel."
