Könyv

A British Council támogatásával Összetartó sorok (Converging lines) címmel rendezett brit-magyar költészeti fesztivál díszvendége jelen volt V című művének premierjén a Trafóban. A költeményt Ferencz Győző nagyszerű fordításában hallhattuk. Az előadást Jordán Tamás főszereplésével Magács László rendezte.

Éppenséggel arról is elbeszélgethetnénk, hogy az 1994-es brit kultuszfilm, a Sekély sírhant társulata - Andrew Macdonald producer, John Hodge író, Dany Boyle rendezõ és Ewan McGregor színész - mit bírt hozzátenni a hírhedt Hibernian-szurkoló, Irvine Welsh sokat vitatott regényéhez. Ám ahogy az már pár esetben elõfordult, a mozi - Trainspotting (1996) - volt meg elõbb nekünk, így McGregor - azóta a legdrágább filmsebészek keze által obivanosított - feje és futása olyan adottság, amitõl a büdös életben nem leszünk hajlandók (vagy képesek) elvonatkoztatni. Az adott esetben végzetes is lenne: hisz ha másra nem (dehogynem) is, de várakozásainkra feltétlenül jó hatással van Dany Boyle filmjének emléke - vagy sokkal inkább legendája, végtére a Pornó a Trainspotting folytatása. Ismerek olyanokat, akik már a piacra dobás napján, nyitáskor ott voltak a videokölcsönzõben, amikor az n+1. Dallas-utánlövés (moziváltozat) megjelent. A folytatások úgyszólván alkatilag söpörnek le bizonyos esztétikai kérdéseket, hisz ki érzi magát jól attól, ha a régi barátokkal való találkozást kekeckedéssel ünnepli - ugyanakkor az piszkosul nem jelent semmit, ha azt mondjuk, hogy ez van olyan jó, mint az volt. Van, na és?

Régi közhely: a magyar eszme- és politikatörténet egyik legvitatottabb alakja szegény Jászi Oszkár. A sajátos, máig virulens magyar nemz.-konz.-rad.-sat. ideológia képviselõi szerint Jászi a született ördög, aki elméleti munkásságával elõkészítette, majd a forradalmak alatt gyakorlati politikusként betetõzte a történelmi Magyarország szétverésének áldozatos munkáját. A kommunisták (sõt, némely szocdemek) számára Jászi nettó ellenforradalmár, a liberális utódok számára pedig túl erõsek szocialista vonzalmai. Arról nem is szólva, hogy a jobboldali nacionalista legendárium szerint õ volt az eredetileg - származásához és társadalmi státusához illõen - tisztes paraszt- és zsidógyûlölõként induló gr. Károlyi Mihály megrontója - a démon, aki õt mintegy dróton rángatta.

Bukowski (1920-1994) Magyarországon, hát az nem egy sikersztori. 1974-ben a Nagyvilág lehozta egy szolidabb novelláját (Mit gondol, érdemes az embernek írásra adni a fejét?, fordította Rákosy Gergely), az mondjuk éppen idejében volt, de aztán semmi hír. Húsz év kellett, hogy a halála évében kijöjjön az Egy vén kujon jegyzetei (Ferenczy Könyvkiadó, fordította Balázs Attila), visszhang persze nuku. Úgyhogy maradtak a filmek, a tékában a Barfly (rendezte Barbet Schröder), a tévében meg a Tales of Ordinary Madness (rendezte Marco Ferreri). Láttam egy holland feldolgozást is, de annak nem emlékszem a rendezõjére, abból a sztoriból készült, amiben két csávó lop magának egy halott csajt, és azzal kamatyol. Tessék, most itt van: A venice-i tüzes sellõ.

A múlt szombaton jó volt zalaegerszeginek lenni. A focisták hét-nullra verték a fõ ellenséget, a Szombathelyt, az Omega pedig itt kezdte országos turnéját. A város lakói egy estére a sosem volt aranykorban érezhették magukat: a foci és a rock, ez a két magyar mostohagyerek most az egyszer a csúcson járt.

Wass Albert élete és munkássága kitűnő lehetőséget szolgáltat arra, hogy a mai Magyarországon a politikai hatalomért vetélkedő felek egymás érvrendszerét ismét "megfellebbezhetetlenül" diszkvalifikálják, egymástkényelmesen liberál-bolsevikoknak, illetve hungaro-fasisztáknak bélyegezzék.

Miután Németországban legalább három város hirdeti magáról, hogy náluk látható a világ legnagyobb kakukkos órája, vagy ott "él" a legtöbb kerti törpe, a helyi értékén kell kezelni, amikor a hazai online könyváruházak többsége "a legnagyobb választékkal" meg "a legalacsonyabb árral" kecsegtet.

Magunk között mindig csak "a Gartner"-nek neveztük. Akkor is, amikor még szemtől szembe tanárnőnek vagy Éva néninek szólítottuk, és akkor is, amikor sok évvel később nagy nehezen sikerült rábeszélnie minket az évázásra és a tegeződésre.

A Buena Vista Social Club lemezsorozat sikere lassan nyolc éve überelhetetlen. Az utolsó darabját Ibrahim Ferrer jegyezte 2003 tavaszán Buenos Hermanos címmel, s ez az album a Grammy-díja mellett most - a legjobb latin-amerikai lemez gyanánt - a BBC 3 rádiótól is megkapta a magáét, az európai világzenei rádiósok éves összesítésében pedig 1040 jelölt közül végzett az első helyen. A hazai rádióműsorok "természetesen" nem különösebben bíbelődnek Ferrer kultuszával, mindazonáltal a nyáron tizenötezren hallgattuk Ferrert a Szigeten, és április 3-án a Budapest Sportarénába is ellátogattunk kilencezren.

A híres anekdota szerint egyszer megkérdezték Weöres Sándort, Varró Dániel verses meseregényének egyik ihletőjét, hogy miért ír gyerekverseket, mire a költő azt felelte, hogy ő nem ír gyerekverseket, sőt egyáltalában nem is szereti a gyerekeket.

Végre szívesen olvasok verset, Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című meseregényét. Csakhogy a rajzok elborzasztanak. Amikor megláttam a széteső garamond feliratot a borítón, ahogy körülményesen kerülgeti a kisherceges csillagok közt repkedő, ügyetlen rajzot, rögtön tudtam: itt nagy a baj.

Ma már szinte minden magára valamit is adó írószervezetnek és irodalmi folyóiratnak van saját alapítású díja. De ha csak a különböző presztízsű független alapítványi és állami díjakat számoljuk, az íróknak akkor is akad bőven alkalmuk egymás laudálására.

Az írószervezetek tárgyalnak az irodalom állami finanszírozásának újraszabályozásáról. A Narancs megpróbálta a lehetetlent: áttekinteni az irodalmi köz pénzügyi szubsztanciáját, és megnézni, hogyan is van mindez Nyugaton.